A közel kilencven beérkezett pályaműből előzsűrizés után összeállított lista a korábbi évekhez hasonlóan az idén sem okozott csalódást: jó sok és sok jó filmet láthattunk. A Busho és a Friss Hús rövidfilmfesztiválokkal ellentétben a Malter kizárólag hazai rendezéseket tűz műsorra, ugyanakkor néhány éve vándorfesztiválként is működik, így a nyári zenei és összművészeti fesztiválokhoz kapcsolódva (Kolorádó, Bánkitó, Ördögkatlan, Fekete Zaj) széles és a minőségi, heterogén kultúra iránt elkötelezett közönséget tud elérni. A Malter a legnemesebb értelemben vett kulturális kötőanyag, közös megjelenést kínál az amatőr, félprofi és profi filmesek munkáinak, de összeköti a jelent és a jövőt is: abba kínál betekintést, ami évek, évtizedek múlva a magyar film lesz, az eljövendő generáció rendezőivel, színészeivel, stábjaival, azok látás- és fogalmazásmódjával ismerteti meg a közönséget. A rövidfilm maga is, ráadásul több értelemben is kötőanyag, a fiataloknak belépést kínál a nagyjátékfilmek világába, emellett a filmkészítő közösségek létrejöttének és fejlődésének is záloga. Elkészültük többnyire valamely szervezett, intézményes képzéshez, mentorokhoz, vezetőtanárokhoz kapcsolódik, olyan családias kreatív közegekhez, ahol hosszú távú munkakapcsolatok alakulnak ki, gondoljunk csak Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória, vagy Reisz Gábor és Berkes Juli máig tartó együttműködésére.

A vizsgafilmként elkészült és bemutatott kisjátékfilmek szépen rajzolják ki a hazai filmes műhelyek térképét. Néhány teljesen független alkotás mellett a Freeszfe, az SZFE, a Budapesti Metropolitan Egyetem Mozgókép Tanszéke (METU) és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Mozgóképművészeti és Kommunikációs Tanszéke (EKKE) képviseltette magát az idei Malteren a legtöbb filmmel. Az egyes műhelyek képzési sajátosságai, technikai adottságai és szakmai asszisztenciája szükséges, de nem elégséges feltétele a filmek elkészültének, ehhez egyéniség, ihlet és témák kellenek. A rövidfilmnek egyszerű élethelyzeteket kell érdekesen, szokatlanul, meglepő nézőpontból ábrázolni mindössze pár percben. Valójában egyetlen ilyen alkotás került be a Malter versenyprogramjába. Répási Zsolt független finanszírozású filmje, a Deeplight, egy volán mögött elalvó sofőr végzetes balesetének utolsó másodperceit meséli el a misztikus thriller színészi stílusát, filmnyelvét és atmoszféráját felhasználva. Igazi gyöngyszem. A rövidfilmhez képest a kisfilm összetettebb: több jelentből álló, többszereplős, 15-30 perces műfaj, amelyben fontos a mélyebb jellemábrázolás, a komplexebb problémafeltárás, az élet nagy kérdései felé nyújtózkodó gondolatiság. A történet akkor is nélkülözhetetlen eleme a kisfilmnek, ha egy generáció közérzetéről, társadalmi viszonyokról, mentalitásról, világszemléletről kínál látleletet.

A Malteron leginkább kisfilmeket láthattunk, többségük egy-egy jól körülhatárolható téma, mint például párkeresési és párkapcsolati problémák körül mozgott. A METU-s filmek esetében ez erős közös arculati elemként jelent meg, még ha a feldolgozásmódban különböztek is egymástól az egyes rendezések. A Felzárkózás (Tóth Gergő) a fiatal generáció számára ismerős szituációt dolgozott fel igen közvetlen módon. A főszereplő a közösségi médián próbálja megtalálni lelki társát, talán szexpartnerét, de a virtuális ismerkedés túl nagy falatnak bizonyul, amikor egyszerre már hat lánnyal kell csetelnie emberünknek. A Disconnected (Finok Bence) fiatal főhőse is a digitális eszközökre hagyatkozik az ismerkedés terén, élőben bátortalannak érzi magát. A film pontosan érzékeli a fiatal férfigeneráció elveszettségét a csajozás terén, de az elnagyolt dramaturgia, a kissé erőltetett párbeszédek éppen csak a felszínét tudják visszaadni az esetlenség generációs problémájának.

A Ki nevet a végén? (Horgas Rebeka Noémi) szereplői szerencsésebbek, ők már párkapcsolatokban élnek és élik meg a párok közötti rivalizálás mindennapjait. A jó alapötlet ellenére a film inkább átlagos, a képdramaturgia túlgondolt, a jelenetek túljátszottak, a párkapcsolati erőszak problémájának romantikus thrillerbe oltása mesterkéltnek hat. Közös vonása e három filmnek, hogy a történetek lezárás nélkül fejeződnek be. Párkapcsolati témájú, az ugyancsak METU-s Azt hiszem, nem teljesen vagyok túl az exemen (Bódis Dániel), melynek férfi főszereplője a címben jelzett problémával küzd és új barátnőjének lakásába egyre-másra szellemként kísértő volt barátnőjével veszekedik. A vígjáték és a dráma határmezsgyéjén lavírozva, az elmúló kapcsolat miatt érzett szorongásra és a friss, intimitásra vágyó, de rendre visszautasított barátnő frusztráltságára koncentrálva azt az érzést ragadja meg a történet, amit egy ilyen szituációban mindenki megél: már külön, de még együtt, már együtt, de még külön.

A fesztiválon vetített filmek jelentős része a társkeresés nehézségeit és a szerelmi élet viszontagságait boncolgatja, mert a huszonéves filmesek egyben huszonéves csajok és srácok, akik akkor is ilyen dolgokról beszélgetnek egymással, amikor épp alkotnak. A Még egyszer utoljára (Flaisz Vanda, EKKE) tinédzser főhőse egyszerre reménytelenül szerelmes és magányos, idős szomszédja segíti megküzdeni mindkettővel. Bár a cselekményvezetés kicsit vontatott, a film valóban egyetemes kérdéseket boncolgat az önbizalomról, a háláról, az elmúlásról, az elvesztegetett pillanatokról. A történet csúcspontját jelentő éjszakai jelenet során a hős élete 180 fokos fordulatot vesz: a bácsi halálával lezárul a múlt egy darabja, míg a fiú és a lány megismerkedése kaput nyit a közös jövő felé. A Freeszfe filmjei közül a Harmadnap (Török Marcell) elvontabb módon beszél a férfi-nő kapcsolatról, az egymásrautaltságról és annak nyomoráról: a szabad képi asszociációkra és tudatfolyam-típusú elbeszélőmódra támaszkodó filmben a szakrális kifejezésmódot (keresztény motívumok, Pilinszky, eső) és a vulgáris jelentéseket (gyorsétterem, gyerek menü, apa horgászkalapja) vegyítve keresi a rendező saját hangját.

A fenti filmek mindegyike fiú- és férfikarakterek szemszögéből beszél a társkeresésről, szerelemről, szakításról, veszteségről. Vajon miért? A női nézőpont alulreprezentáltsága a fiatalok rövidfilmjeiben nem új jelenség, ráadásul hasonlóan torz a fókusz számos első-, másodfilmes rendezés, úgymint a FOMO, a Szép csendben, a Mentés másképp vagy legutóbb a Zanox – Kockázatok és mellékhatások, illetve az Együtt kezdtük esetében is. Kérdezem: a lányoknak nincsenek ismerkedési problémái, az intim pillanatok megélését hátráltató komplexusaik, testképzavaruk, nincs szívfájdalom, hiányérzet, pusztulat, ha véget ér egy kapcsolat? A helyzet persze nem ennyire reménytelen, két filmet is láthattunk, ami nem ezt a mintát követi. A godardi filmnyelv közvetlenségét a TikTok-videók határokat feszegető képi agressziójával vegyítő Az elveszíthető dolgok szeretete (Ladányi Jancsó Jákob, Freeszfe) a szeretetéhségüket szenzációhajhász videók gyártásával elfojtó párról szól, toxikus, de mégis szoros kapcsolatukról. Ebben a filmben már női nézőpontból, Szőke Abigél figuráján keresztül szembesülünk az önkioltó vágybeteljesítés feszült pillanataival, gondoljunk a megtrollkodott hamburgerevés, vagy a nem veszélytelen BDSM játék jelenetére. A kétségbeesett önkeresés motívumáról ef Zámbó emlékezetes sora jutott eszembe: „minden számít, de semmi se használ.”

A fentebb jelzett sormintát csak részben bontja meg az Egy nimfa illata (Timkó Imre, CineArt Studio), mert bár a történetben a női főszereplővel együtt bolyongunk a mitikus lényekkel, ősenergiákkal átitatott jelenkori terekben, az erős képi kompozíciók sem tudták feledtetni a színészvezetés hiányát, így homály fedi, mit szeretett volna a rendező elmesélni a nimfák segítségével. Egy másik független alkotás, a Ki mint veti ágyát (Konkol Máté) a női tapasztalatot erélyesen hangsúlyozva fogalmaz, a főhőst alakító Szőke Abigél pontosan tudja, kit játszik, és pontosan alakítja, akit játszik: a fővárosban tanuló és a tanulás/egyetem mellett egy szupermarket játékosztályán árufeltöltőként dolgozó vidéki lányt. A film kliséktől mentes karakterrajz a kozmopolita lányfalka perifériájára szorult, fiúk iránt nem érdeklődő, a családi erőszakot, kapitalista kizsákmányolást és kishivatalnoki fölényeskedést sokként megtapasztaló lányról. A teljesen független finanszírozású alkotás – Konkol előző kisfilmje, a Budapest, zárt város folytatása és egy tervezett trilógia középső darabja – már teljesen női szempontú film, annak ellenére, vagy pont annak köszönhetően, hogy a női világokba és a nők közötti kapcsolatokba beszűrődő, betolakodó patriarchátusról is beszél.

A Freeszfe-s Alba Vulva (Vermes Dorka) a női film nem kevésbé letisztult formáját képviseli, és hasonló kérdéseket vet fel. Egy középkorú, a szakítás lelki sebeit hordozó meleg nő első intim gyantázásának történetét elmesélő kisfilm azt kérdezi, hogy a makacs szőrszálak eltávolítása mellett a két nő között létrejövő intimitásnak és bizalomnak köszönhetően sikerülhet-e megszabadulni a patriarchális gondolkodás önképet bomlasztó előítéleteitől, melyek a csonkacsaládot nem tekintik családnak, a homoszexualitást pedig beteges-taszító dolognak tartják.

A férfiakról szóló filmek látszólag sematikusabb pályán mozogtak, alapvetően a férfiasság és az erőszak örök témáját görgették tovább. A Hogy ne győzzünk (Füzes Dániel, FreeSZFE) Jászberényi Sándor kiváló novellájának szöveghű megfilmesítéseként kelti életre a lakótelepen izmozó bosszúszomjas fiatalokat, akik megvert társukért vesznek elégtételt, de mint kiderül, nem a tényleges elkövetőkön. Az erőszak adok-kapok jellegű végtelen ingamozgása elé tükröt tartó szociofilm azt kérdezi, hogy véget lehet-e vetni az erőszak folyamatos újratermelődésének egy olyan társadalmi közegben, ahol csak a bunyóból merít az ember önbecsülést.

Az utolsó éjjel (Riba Gery, SZFE) a budapesti éjszaka nagyvadjainak, a kidobóknak írt szerelmeslevél: a fordulatos cselekményt, magabiztos képi-technikai színvonalat, Nagy Zsolt robbanékony-habzó, míg Bede-Fazekas Szabolcs visszafogott-csendes játékstílusát, kis lelkizést, kis humort, szétcsapott női arcot ízléses csokorba szedve tiszteleg a film az életerős férfi ideálja előtt. Harminc évvel ezelőtt Tarantino is így kezdte, várjuk a folytatást! A film több tekintetben is túlmutat a kisjátékfilmes formán, leginkább egy nagyjátékfilm előtanulmányának tűnik.

A Dub Hard (Dér Zsolt, FreeSZFE) férfiképe nem is lehetne ettől különbözőbb. A film kendőzetlen tobzódik a trash-ben, emellett a fesztivál legvagányabb (mondjuk egyetlen) alcímének birtokosa: Keményre hangolva, avagy a Pannónia Szinkronstúdió kirablásának kegyetlen és igaz története. Azt azért tegyük még hozzá, hogy a kirabolandó készpénzfizetési egységben már jó ideje nem tárolnak készpénzt. A filmes önparódiát Kautzky Armand és Harsányi Gábor jutalomjátéka koronázza meg, valamint a műfaji utalások és utánzások (zenés film, némafilm, családi videók) felszabadult tobzódása. A trash-esztétikát – mely szerint már csak pózokká üresített, tartalom nélküli, egymáson élősködő képeink vannak, így minden értéktelen és minden eldobható – a Dub Hard önfeledten, erőlködés és izzadtságszag nélkül műveli. Az önparódia persze nem korlátozódik a magát kinevető filmesre, a botcsinálta gengszter alakja a popkultúra férfiasság-ideáljainak, a legyőzhetetlen macsó imázsának a kiüresedettségére is rámutat. Mintha azt mondaná, hogy nem a hús-vér férfi, hanem a bálványként szerethető férfi értékeiből építkezik a kortárs férfiasság-ideál. Találó összegzése mindennek a végefőcím alatt hallható Pajor-dal: „A főhőst tízszer eltalálják, de szerencsére csak egy horzsolás.” Riba filmjéhez hasonlóan, Dér rövidfilmjének egész estés változatát is szívesen megnézném, azt sejtem, akad még muníciója a tárban.

A Malteren vetített filmek erős tematikai csomópontját a családon belüli kapcsolatok bemutatása jelentette. Két történet is testvérkapcsolatot vitt színre: a Reklámzaj (Pauló Varga Ákos, Vrbaski Viktor) vidéki környezetben, a tavalyi év meglepetésfilmje, a Larry kisrealizmusával ábrázolja a toxikus családi légkört Vilmányi Benettel az egyik főszerepben. Feszes és fordulatos dramaturgia, jól megírt párbeszédek jellemzik a rendezést, ami töredékes, emlékeket felvillantó elbeszélésmódban beszél egy szétmálló világról: a fizikai és lelki elszakadás megkerülhetetlenségéről, a társadalmi és a reklámvalóság szétcsúszottságáról.

Egy állami gondozott ikerpár történetét meséli el a Széllel szemben (Chilton Flóra), melynek elkészültét az Északi Támpont Egyesület, egy non-profit alapon működő kreatív közösség támogatta. A két Lotti-t távolról idéző filmben az anyai házba akarnak visszatérni a lányok, miután elszöknek a gyermekotthonból; kalandjaik során embertársaik aljas szándékait és nemes gesztusait egyaránt megtapasztalják. Az filmet nehezített terepen, éjszaka forgatták, ám ebből még előnyt is kovácsolt a stáb kreatív képstilisztikai megoldások alkalmazásával, ráadásul jól működnek a filmben a sötétséghez és fényhez kapcsolódó olyan szimbolikus képzetek, mint a kilátástalanság, az elvakultság, a szürke zóna vagy a megvilágosodás.

Már a testvérkapcsolatokról szóló filmek is jól érzékeltetik, hogy a szerelmek, barátok mellett a család is fontos téma a kezdőfilmes generáció számára. Az Egy borús nap (Tímár Zoltán Krisztofer, EKKE) vidéki csonkacsaládjában alkoholista apa csicskáztatja lányát, aki szégyelli kilátástalan helyzetét és változásról álmodik, még ha tudja, hogy ehhez parancsolgató apja mellett saját megúszásra játszó természetével is le kell számolnia. Chilton filmjéhez hasonlóan Tímár sem törekedett a vidék idilli ábrázolására, ehelyett a leszakadást, a motivációkban és ingerekben szegény életmódok újratermelődését hangsúlyozzák: a magyar falut olyan helynek tekintik, ami nem fiatalnak való vidék.

Két további filmben is fontos szerepet kap a gyerek-szülő kapcsolat, bár eltérő hangsúllyal. A Štarter (Dóczé Péter, SZFE) a szlovák rendszerváltást követő bandaháborúk és autókba helyezett pokolgépes merényletek idejére tekint vissza: a filmben egy kisfiú és egy gengszter köt az előbbire életveszélyes üzletet. Miután sértetlenül hazaér és mesélni kezd, szülei kegyetlenül kiosztják. Míg a gyerekszínészek szemet gyönyörködtetően hozzák figuráikat, addig a szülők bántóan túljátsszák szerepüket. A szépség (Vendel Balázs, METU) egy beteg idős férfi és hivatásos gondozójának, egy fiatal srácnak a történetét meséli el azzal a fontos csavarral, hogy fiút a gondozott saját fiának képzeli. Vagy csak úgy tesz? Ki gondoskodik kiről? Fontos kérdésfelvetések, hiányérzetünk legfeljebb amiatt lehet, hogy a gondoskodás és a szimbolikus apa-fiú viszony témáját a film nem a magyar átlagvalóság kontextusában boncolgatja (a helyszín a budai villanegyed), így mondandójának társadalmi érvényessége is korlátozott.

A vetített filmek utolsó, tematikailag egységesnek tekinthető csoportjában a jelen politikai-társadalmi ellentéteiről, ellentmondásosságáról bátran beszélő alkotásokat sorolom. Az Alma Mater (Sipos Bence, FreeSZFE) egy külvilágtól hermetikusan elzárt oktatási intézményben játszódik, ahol sikerült a pedagógusoktól megvédeni az oktatást, a felnövekvő generációtól a jövőt, a szabad szellemtől a paternalizmust, és még folytathatnánk az ország aktuális helyzetére vonatkozó nem is olyan burkolt célzásokat. Szóval van az arrogáns és süket hatalom, ami csak kihallgatni, vádolni és ítéletet hirdetni tud, és amivel a nézői szembenézést a koncepciózus képszerkesztés megtagadja. A Nagy Testvér mindent egyféleképpen látó, hideg fényekben fényképezett világához nem kell arcot kötni, sugallja Sipos, elég kiismerni.

Karácsony Péter két filmjét is levetítette a Malter, mindkettő a Freeszfe műhelyben készült. A sztárszereposztással (Keresztes Tamás, Trill Zsolt, Köles Ferenc, Szabó Dániel, Gazsó György), köztük több debreceni érintettségű színésszel forgatott A kis hatalmasok Guy Ritchie filmjeire jellemző hőfokon meséli el egy vadászbaleset történetét. Már az első beállításokban kialakul az egész filmre jellemző feszes tempó és a nézői figyelmet irányító elbeszélésmód, amit Karácsony mindvégig magabiztosan, megbicsaklások, üresjáratok nélkül ural. Olyan vidéken járunk, ahol túlélni csak mások kárára lehet, ahol mindenkinek megvan az ára, és ahol a rétes a frankfurti levessel karöltve gyilkolássza… Bélát és Árpádot. Ilyen vidék biztos nem csak hazánkban van, de a gazdag kulturális utalásokból sokkal inkább rá lehet ismerni Magyarországra, mint Az utolsó éjszaka kultúrasemleges helyszíneiből és dialógusaiból, melyek a világ bármely nagyvárosában megtalálhatók, meghallgathatók.

Karácsony másik filmjének, a Vasárnapi emberrablásnak az alapszituációja szinte biztos hungarikum: szemüveges újságíró drónnal filmez egy épülő kastélyt. Mindezt vidéken, a Kis hatalmasságok Bélájának a birodalmában teszi, ahol ez a mondat egészen másként hangzik: már megint itt kellemetlenkedik ez a buzi pesti libsi nyikhaj. A vidékre Karácsony az abszurd erőszak és a társadalmi szatíra elegyéből kibontható világként tekint, ahol az emberi kapcsolatok a gazda és az intézők munkakapcsolatára redukálódnak és ahol erőszak is csak addig van, amíg el nem fogadjuk, hogy minden út Bélához vezet, mindennek ő ad értelmet. Ilyetén megközelítésben a vidéki élet titka az egyszerűség, alkalmanként a gyomorra irányuló méretes rúgás.

Soha nem tesz jót egy filmművészetnek, ha a moziról a sajtóban zajló pengeváltásokból, elkeseredett, vádaskodó, vagy éppenséggel fölényeskedő interjúkat olvasva, díjátadókon elhangzott karcos mondatok, petíciók, tüntetések kapcsán hallunk. A hangzavarban gyakran elvesznek a filmek és leginkább a rövid- és kisfilmek vesznek el. Az idei Malter is a filmeket helyezte előtérbe, a mozit ünnepelte sok fotózkodással, vörös szőnyeggel és egy bazi nagy fehér limuzinnal (azért a pálmafákat remélem nem csak én hiányoltam). Az ünneplésre még nagyobb okunk lenne, ha a mai magyar filmkultúrát nem egy rendszerszintű rossz közérzet uralná.
A nagyjátékfilm-gyártásban talán még az sem érzi magát jól, akit a rendszer támogat, akit nem, az meg végképp. Az Inkubátor Programhoz kapcsolódó botrányok miatt sok fiatal filmes veszthette el hitét a filmügyi hatóságok iránt, ráadásul a legtehetségesebbje. Miért áldozzanak életükből hónapokat, éveket egy olyan projekt fejlesztésére, amire egyik nap megítélik a támogatást, majd másnap visszavonják? A Malter felhozatalból felfelé kilógó Freeszfe-s rendezők közül ki fog belátható időn belül állami támogatásban részesülni, ha tanáraik már nem is pályáznak, mert annyira kilátástalannak találják a helyzetet? Az aktuális filmfinanszírozás áldatlan állapota a rövidfilmfesztiválok rangját is veszélyezteti, melyek az első nagyjátékfilmekre érdemes rendezők szemléje helyett utolsófilmesek búcsúfesztiváljává válhatnak. Ne jussunk el ide, ne kelljen soha azt mondani: hiába a Malter, mert felülről már bontják a házat.

Győri Zsolt a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, filmtörténész, filmesztéta, az IEAS Film Club vezetője.