Kertes házban laktunk, volt sok meggy- és szilvafa. A nyaraink így gyakran gyümölcsszüreteléssel teltek. Az egyik ilyen nyárra kifejezetten emlékszem: szedtük a meggyet, amiből lett pálinka, lekvár és befőtt. Volt olyan kör is, amit leszedés után anyukám egyből pitébe rakott.

A fákról először vödrökbe szedtük őket, majd az a csoport, amelyiknek már tudtuk a jövőjét, szűrőbe és folyó víz alá került, onnan pedig az asztalra. Egy alkalommal ilyen megmosott meggyek várták a következő fázist. Hívogatóan csillogtak, igaz, elsősorban ők sem friss csemegének számítottak. Az volt a feladatunk, hogy kimagozzuk őket. Miután a magot elválasztottuk a gyümölcshústól, a gyümölcsnek két sorsa lehetett: egyet megettünk, kettőt pedig a tányérba dobtunk. Egy ilyen alkalommal történt, hogy miközben szorgosan alakítottam a meggyszemeket konyhakész állapotra, váratlan vendég érkezett. Na jó, nem egészen váratlan, de akkor és úgy egyáltalán nem számítottam rá.

Egy kis pondró mászott ki a szűrő szélére. Nyugodtan és gondtalanul hagyta maga mögött a millimétereket a fehér fémszűrőn, hátterében a csillogó piros szemekkel. Nyúltam a következő áldozatomért, és akkor vettem észre őt. Gondolom, ő is meglátott engem, mert hirtelen megállt, felém fordult és ágaskodni kezdett: „Tűnj innen! Ezek az enyémek! Mind az enyém!” – akkor úgy hittem ezeket mondja, csak pici, azért nem hallani hangját. A fejemben ordított ez az apró fenyegető lény. Felugrottam, rettegtem az icipici testtől, aminek én sokszorosa, rengetegszerese voltam. A család többi tagja nevetett félelmem láttán, és lepöccintették a kis húsdarabot. Folytattuk a meggyek magozását, ezt követően azonban már mindet a tányérba dobtam. Minden egyes gyümölcsbe rettegve kukkantottam bele, hátha van lakója, hátha a többiek is hallották azt a másikat, amelyik rám kiabált. Volt még néhány, undorodva dobtam félre azokat. Belegondoltam, hány ilyen kis test lehet már most is a gyomromban, és méltatlankodik, hogy megettem, ami az övé. Arra gondoltam, hogy kisebb csapatok bármelyik pillanatban kirághatják belőlem magukat.

Az eset óta kerülöm a meggy mindennemű formáját, se joghurt, se rétes, se semmi. Valamiért a mai napig nem tudtam elfelejteni ezt a jelenetet.

Felnőtt fejjel azonban többször átgondoltam a kis horrorisztikus pondró szemszögét is. Néha ugyanis épp olyannak érzem magam én is, mint ő: a bankban, egy ügyfélszolgálatossal vagy a bürokráciával küszködve. Pici pondró vagyok, aki ágaskodik, ordít és mégsem hallják, csak lepöccintik a szűrő széléről és meghal. Ha épp nem ágaskodom hangtalanul ordítva, akkor az utcán vonom a testem, számítva rá, hogy eltaposnak. Már úgy látom, a pondró nem azért kiabált, mert meg akart félemlíteni. Félt ő is: a nagy kéztől, ami megfosztotta otthonától és hajléktalanná tette…