A Modem Tiéd itt a tér című programsorozatán belül szeptember 6-án arra kérdésre szerettek volna választ adni, hogy milyen munkaerőpiaci megoldásokat tudnak nyújtani a kulturális intézmények a debreceni hallgatóknak, a városban élő fiatal értelmiségieknek.

A kerekasztal-beszélgetést Lakó Zsigmond, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Művészeti Központjának igazgatója moderálta. Meghívott vendégek voltak: Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója, Don Tamás, a Modem vezető kurátora, Korponai Tibor, a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. programigazgatója, Márkus Edina, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Nevelés- és Művelődéstudmányi Intézet megbízott intézetigazgató-helyettese, Mátyássy Szabolcs, a Csokonai Színház igazgatója és Puskás István, Debrecen kultúráért felelős alpolgármestere.

Lakó Zsigmond, a beszélgetés moderátora azzal az alapszituációval kezdte a beszélgetést, hogy az előrejelzések szerint Debrecen lakossága rövid időn belül nőni fog, és a betelepülők között egyaránt lesz külföldi és magyar munkavállaló. A várt gazdasági növekedés milyen szinten tudja segíteni a munkavállalást a kulturális szektorban, lesz-e szükség új emberekre, lesz-e erre egyáltalán pénz? Tudnak-e több emberre támaszkodni a nagyobb intézmények vagy akár a kisebb kulturális műhelyek?
Hozzátette, hogy a munkaerőhiány országos jelenség, a munkavállalókért hatalmas harc folyik, és a nagy gyárak elszívják az önkormányzattól az embereket. Egy ilyen helyzetben mit tud tenni a kulturális szféra annak érdekében, hogy a tehetséges fiatalok megmaradjanak a szektorban?

Puskás István reagált elsőként. Gondolatmenetét azzal kezdte, hogy Debrecen kétszázezres lakosú, ami kisvárosnak túl nagy, nagy- vagy középvárosnak pedig túl kicsi, mégis egy középváros szerepét kell vállalnia, ami miatt a kulturális intézményrendszere is túlméretezett. „Most egy dinamikus változási folyamat indul meg. Gazdasági tekintetben Debrecen 2027-re oda fog érni Közép-Európa nagy gazdasági centrumai mellé” – mondta. Ezzel együtt 25-27 ezer új munkahely lesz a városban. Jelenleg még nem lehet átlátni a társadalmi átalakulásokat, de ez fogja meghatározni az itteni kultúrát és a debreceniek életét.
Hozzátette, hogy a munkavállalókkal együtt a családjaik is érkeznek, így akár 50 ezer is lehet a betelepülők száma, akik többségének más lesz az identitása. A kultúrának is lépést kell tartania ezzel a változással, és reagálnia kell az új helyzetre. A majdani BMW-nél dolgozókkal példálózott: „a németeknek techno kell”. Végül kiemelte, fontos Debrecen megtartóereje, hogy a kultúrával foglalkozó legtehetségesebb, legkreatívabb emberek ne vándoroljanak el innen.

Lakó Zsigmond elismerte, hogy a városhoz képest a kulturális intézmények túl vannak méretezve, ugyanakkor úgy látja, hiába kapnak támogatást ezek az intézmények, mégis többre lenne szükségük akár a nagyoknak, akár a kisközösségeknek. Felvetette: hogyan lehet elérni, hogy a kisebb műhelyeknek is 2-3 foglalkoztatottjuk legyen, és milyen perspektívák vannak a kultúrához kötődő munkahelyek növelésére?

Márkus Edina reagált a kérdésre, úgy gondolja, ha van gazdasági hatástanulmány, akkor a társadalmi mutatókat is érdemes lenne megnézni, mert ezek nélkül nem lehet fejleszteni. Nem lehet tudni, mit igényelnek a majdani betelepülők. Véleménye szerint nemcsak az államtól lenne szükség finanszírozásra, hanem a cégeknek is kellene támogatást adniuk, ha a külföldi munkavállalóknak is meg kell felelnie a kulturális intézményeknek. Hosszú perspektívát csak úgy lehet kínálni a fiataloknak, ha látják, hogy lesz majd lehetőségük elhelyezkedni. „A nagy cégeket is érdekeltté kell tenni, ha azt szeretnék, hogy a munkavállalóik kulturálódjanak. Szembesülni kell azzal, hogy érdemes ezeket cégeket is ennek kapcsán megkeresni.”

Don Tamás vette át a szót, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a posztszovjet kultúrák eltérnek a nyugatiaktól: „a mecenatúra nem alakult itt ki, mindig az állam bábáskodott a kultúra fölött”. Megemlítette Győr és Kecskemét helyzetét, ezekben a városokban az autógyárak ottani megjelenésével párhuzamosan nem alakult ki virágzó kultúra. Szerinte is fontos, hogy Debrecen megjelenjen a nemzetközi színtéren, ám először abban látja a lehetőséget, hogy a Nagyerdőt (az egyetemistákat) közelebb kellene húzni a belvároshoz, és bevonni a kulturális életbe akár úgy, hogy az intézményeknek biztosítanak két dedikált helyet az egyetemen, aztán ha végeztek a hallgatók, el tudnak az adott intézményben helyezkedni.

Korponai Tibor azzal folytatta, hogy a Főnix által szervezett rendezvények turisztikai erővel is bírnak, és inkább a populáris kultúrát képviselik. Szerinte Debrecen jó helyzetben van: „elrugaszkodás előtt áll a város”. Elmondta, hogy sokáig ők sem tudták a külföldieket megszólítani, nem jártak a rendezvényeikre, de elkezdtek feléjük nyitni, és már egyre többen jelennek meg. Ugyanakkor több nyelvfüggetlen programot is kínálnak, amivel szintén meg lehet szólítani külföldről érkezőket. Sikerrel tudnak pályázni különböző cégeknél is, hiszen dolgoztak azon, hogy megtanulják beszélni az ő nyelvüket. Kiemelte a Culture to Business rendezvényüket, amelyet kulturális és piaci szereplőkkel együtt hoztak létre. Hozzátette, az egyetemmel is együttműködnek: van gyakornoki programjuk. Tavaly 24 gyakornokuk volt, idén már gazdasági, műszaki szakokat is megkerestek, illetve egy budapesti egyetemet is. „Nálunk kifejezetten jellemző, hogy a gyakornokokból munkavállalók lesznek.”

Mátyássy Szabolcs színházi direktor azzal folytatta, hogy ő még tanulja a „cívisséget”, hiszen csak két hónapja van a városban. Azzal kezdte, hogy Kaposváron volt egy országos színházi évadnyitó találkozó, ahol a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, Závogyán Magdolna azt mondta, hogy 400 milliárd forint elvonás lesz jövőre a kultúrától – bár Mátyássy reméli, csak tévedés volt ez a szám, hiszen hatalmas csapást mérnének a kulturális szférára.

Többször kiemelte, hogy csak a színházról tud beszélni, ahová elhivatottság kell: „ilyen nyomás, minimálbérek és kiszámíthatatlanság mellett csak a szent őrültek tudják ezt csinálni”. Elmondta, hogy jelenleg 240-en vannak a Csokonai Színházban, de újabb 51 státuszt kaptak, amelyekre jelentkezhetnek majd a beszélgetésen megjelent fiatalok.

A félelem benne is megvan, egy-egy kiváló munkaerőt tripla bérért visz el a BMW, s őket nem lehet pótolni, hiszen 20-30 éves tapasztalatuk van a színházi szakmában. A külföldiekkel kapcsolatban annyit mondott, hogy szerinte ez nem lokális, hanem országos probléma, amihez mindenki a saját eszközeivel tud alkalmazkodni: a színház úgy, hogy feliratozza a darabokat, illetve a tánctagozattal is fel tudják kelteni az érdeklődést, hiszen az független a nyelvtől.

Asbóth Anikó is megemlítette a Culture to Business konferenciát, amelyből a Vojtina Bábszínház munkatársai is sokat tanultak, készültek rá, komolyan vették. Azonban számukra nem azt hozta, amit vártak tőle. Az új cégek még szerinte sem tudták felmérni, hogy milyen lesz a szociológiai összetétel. Ugyanakkor ambivalensnek érezte azt a helyzetet, hogy a külföldi igényeket kellene kiszolgálni a bábszínházban is: „ha a saját fiataljainkat nem tudjuk megtartani, és nem tudunk állást adni nekik, igazságtalannak érzem azt az elvárást a másik oldalról, hogy idejön 50 ezer külföldi, és nekik kell megfelelni”.

A törekvés bennük is megvan, de hozzátette, hogy ők a családokat tudják megszólítani, bár a győri és kecskeméti bábszínházak munkatársaitól ő is azt hallotta, hogy az autógyárak nem bolygatták fel a város kulturális életét. Azt elismerte, hogy valamilyen módon reagálniuk kell erre a helyzetre is, és kommunikálni a cégekkel, mert ha nem tudják megfizetni a munkavállalóikat, akkor el fogják szívni őket ezek a nagy cégek.

Puskás István közbevetette, hogy ezt a bérfeszültséget valóban kezelni kell.

Don Tamás szerint fontos az is, hogy az emberek nyissanak a kultúra felé: „mi lenne, ha cégeket, tehetős polgárokat rávennénk arra, hogy létesítsenek ösztöndíjakat, állásokat, amiken keresztül a fiatalok itt dolgozhatnának”.

A meghívottak körében még több gondolat elhangzott ezekkel kapcsolatban, majd Lakó Zsigmond kinyitotta a beszélgetést, hogy a közönségnek is legyen lehetősége elmondani a véleményét.

A hallgatóság részéről többek között olyan visszajelzés érkezett a Debrecenbe érkező vendégmunkások tömegével kapcsolatban, hogy az ideérkezők jó része nem hozza a családját, és csak két, maximum három évet tölt a városban, így például az ő gyerekeiknek nem igazán lehet előadást kínálni, mivel nem lesznek itt.

Az egyik fiatal arra volt kíváncsi, hogy a most végzett egyetemistáknak mit tudnak kínálni a kulturális intézmények, miben tudnak nekik segíteni.

Korponai Tibor azt válaszolta, hogy nyugodtan jelentkezzen hozzájuk a megszólaló. Arra a közbeszólásra azonban már nem érkezett reakció senkitől, hogy a többi végzős hallgatónak is tudnak-e állást kínálni.
Az erre a gondolatmenetre érkezett egyik válasz szerint lehet, hogy a kulturális szférában nem kap valaki magas fizetést, viszont kapcsolati, tapasztalati tőkére tehet szert, és hogy ebben a szakmában a hivatástudat a legfontosabb.

A fiatalok igyekeztek pontosítani a helyzetet: nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy nincs lehetőségük kamatoztatni a tehetségüket, nincs lehetőségük előadni, nem tudják csinálni azt, amit szeretnek, mert nincs rá terük. Kapitalista szempontból pedig nem lehet értékelni egy szellemi terméket az egyik megszólaló szerint.

Mátyássy Szabolcs úgy vitte tovább mindezt, hogy neki elsősorban az volt a fontos, hogy színész legyen, nem pedig a megkereshető pénz. Úgy gondolja, ehhez a szakmához tényleg kicsit őrültnek kell lenni, mert jó érzés tartozni valahová, és azt csinálni, amit szeret valaki. Nem szabad, hogy a pénz elsődleges szempont legyen, mert azokat a dolgokat, amelyeket a kulturális szektor ad, nem lehet kiváltani pénzzel.

Don Tamás megismételte, hogy a fiatalok nem a pénz miatt hagyják el a szektort. Úgy látja, ezeket a szakmákat jelenleg csak privilegizált helyzetben lévő emberek tudják csinálni, akiknek van például lakása, nem kell albérletre költenie. Lakó Zsigmond is megerősítette az előtte szólót: a tehetséges fiatalok kényszerűségből vállalnak nagy cégeknél állást, nem azért, mert nincs hivatástudatuk.

Az érdeklődő közönség utolsó hozzászólásainak egyike is arról szólt, hogy a jelenlévők legtöbbje aktívan tesz a város kulturális életéért, és mindezt ingyen teszik, mert fontos nekik. Úgy érezte a megszólaló, hogy a beszélgetésnek nem feltétlenül arról kellett volna szólnia, hogy hogyan szolgáljuk ki a városba betelepülők igényeit, hanem először a városban lakókat kellene megtalálni. Hiába szerveznek rendszeresen programokat, ha nem kapnak semmilyen támogatást, 1-2 éven belül elhalnak ezek a kezdeményezések.

Az esemény végén Puskás István többször invitálta a fiatalokat, hogy üljenek le vele beszélgetni, mert ő nem lát rá a mostani fiatal generáció helyzetére, viszont nyitott arra, hogy meghallgassa az észrevételeiket, és képet kapjon arról, hogy mi az, amit hiányolnak.