Gondolkodom, milyen idézettel kezdjem ezt az írást? Ady Endrével: „Még magasról nézvést megvolna az ország”? Nem, nem az új Werbőczykről akarok írni, akik egyesek szerint léteznek, mások szerint ez csak alávaló hazugság. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”? (Radnóti.) Ez azért túl súlyos lenne. Nincs se háború, se fasizmus; a nemzetiszín turulmadár (birodalmi sast azért mégsem mondhatunk!) is csak bontogatja a szárnyát, próbálgatja karmait.

Legyen hát a Napoleon Boulvard együttes régi száma: „Fentről, hidd el, minden más”. Mert tényleg más, akár a szó konkrét, akár átvitt értelmében. Fentről nem látszik a díszburkolatba taposott rágógumi, a villamosmegállóban heverő csikkek, a parkban eldobált sörös- és kólás dobozok, az összetört padok. Nem látszik, ha az autó a gyepen parkol, amikor a több tízmilliós luxusterepjáró úgy áll be a mozgássérülteknek fenntartott parkolóba, hogy két kocsi helyét foglalja el, és az sem, hogy a tulajdonosa nem ismeri sem az elsőbbségadást, sem az irányjelző használatát. Nem látszik, hogy késnek a vonatok, elvileg ugyan vasúton, buszon, villamoson egyaránt van légkondicionáló, mégis negyven fokos melegben főnek az utasok, vagy az, hogy miként málladozik a pár éve átadott, csilivili középület burkolata. De a magasból ugyanígy nem hallatszanak a piros-fehér-zöld szalagok átvágásánál az ünnepi beszédek, vagy a vezércikkekben megjelenő dicshimnuszok a sikerekről, fejlődésről, megnyert ütközetekről és zászlóshajókról.

Természetesen haladás azért van, ami lentről is látszik. Kanadában élő ismerősöm (a rendszerváltás előtt ment ki, és nem sokat volt itthon azóta) értetlenkedik, minek elégedetlenkedünk? A repülőtéren utazni akarók tömege, az utakon szinte több a BMW, mint Németországban, Debrecen is épül-szépül, rendezett terek, rengeteg új épület, családi házak, amiket náluk sem mindenki engedhetne meg magának, bevásárlóközpontok, ugyanolyan árukészlettel, mint a nagyvilágban bárhol, és vásárlók, vásárlók mindenütt. Most magyarázzam? Nem magyarázom, hadd higgye, hogy a szülőföldje milyen remekül fejlődik. És butaság lenne letagadni, hogy ennek valamilyen szintig (legalábbis a pénztárcánk erejéig) mi, itthoniak is haszonélvezői vagyunk. Az is igaz, hogy van azért, ami messziről és közelről egyaránt szép: például belvárosi parkjaink rendszeresen megújuló, színes foltokba komponált virágkiültetései. Csak két-három villamosmegállóval ne menjünk tovább, se az egyes, se a kettes vonalán!

Számomra ennek a látásmódnak a legjobb kifejezői az úgynevezett látványtervek. Amelyek madártávlatból mutatják egy-egy épületegyüttes, tér, park, stadion, közlekedési központ tervezett megjelenését. Olyan perspektívából, ahonnan mi, földön járó emberek sohasem fogjuk látni. Ahonnan minden tiszta, rendezett. Az épületek tökéletesek, a falak patyolattiszták, az utakon az autók is vadonatújnak látszanak, sehol egy húsz éves tragacs. A fű a parkban üdén zöldell, mindenütt lombosodó fák (igaz, kicsit egyformák, amilyenek a számítógép memóriájában vannak, hiszen ki rajzol már kézzel). Az utcán öltönyös, aktatáskás üzletemberek, háziasszonyok tömött bevásárlószatyorral, babakocsit toló kismamák, gördeszkás vagy bicikliző tinédzserek, a játszótéren viháncoló gyerekek. Ha az arcukat is látni lehetne, valamennyien boldogan, elégedetten mosolyognának.

Igen, erre, ilyen életre vágyunk, meg is szavazzuk hát az ígéreteket. Aztán jön a napi valóság, ami édes is, meg savanyú is, mint a kínai szósz, kinek-kinek szájíze szerint. Kivéve azoknak, akik mindvégig madártávlatból néznek mindent.