Párom itthon volt, és ő mondta, hogy már délelőtt is ment a vigadalom. Teltek múltak az órák, a lelkesedés azonban csak nem csitult. Nem mai dalokat hallottunk, hanem régebbieket, például MC Hawer és a Teknő, Dupla Kávé, őket követte Demjén és Máté Péter. Hétköznapokon ezeket az előadókat nem igazán szoktam hallgatni. Felrémlett bennem, hogy utoljára egy lakodalomban hallottam hasonló válogatást.

A több órás türelmes hallgatás után estefelé már kezdtünk türelmetlenebbé válni. Olyan gondolataink voltak, hogy vagy becsöngetünk hozzájuk, vagy rájuk hívjuk a rendőröket. Persze egyiket sem tettük, gondolván: mi is voltunk fiatalok. Egy kis idő után tovább vittük ezt a gondolatmenetet, hogy bár mi is voltunk fiatalok, azért egész nap – ami ráadásul hétköznap – mégsem ordítottunk zenére. Mindegy, hadd szórakozzanak, amíg még megtehetik…

Nemsokára nekiálltam a mosogatásnak és főzésnek. Az előbbi tevékenységemet szakította meg a csengő hangja. Ajtót nyitottam. Körülbelül hat-hét fiatal állt előttem, nagyrészt fiúk kigombolt inggel. Mögöttük egy lány próbált rejtőzni előlem szemérmesen. Mindegyikük kezében egy feles pohár, benne azzal az ismerős szagú átlátszó itallal: „Ti szóltatok?” – kérdezte egyikük. „Nem. Másnak mi nem szóltunk” – mondtam, bár néha ironikusan besegítettem az éneklésbe, lehet, azt hallották meg. „Nagyon felhallatszik?” – kérdezték. „Hát eléggé…” – mondtam. „Esküvőnk van” – kezdte egyikük a történetet, eközben a fiatal lány is előbújt, bizonyításául annak, hogy ő a menyasszony. „Esküvőnk van” – folytatta az előbb megszólaló. – „Lent szóltunk mindenkinek, de nem gondoltuk, hogy ide is fel fog hallatszani. Engesztelésül hoztunk pálinkát” – átnyújtotta az egyik kis poharat. „Mi ez?” – kérdeztem. „Uborkapálinka” – érkezett a válasz. „Hát jó, nincsen semmi baj. Mi nem szóltunk, csak gondoltunk rá, hogy szólni kéne. Bulizzatok nyugodtan, jó esetben csak egyszer van ilyen az életben” – nyugtattam őket. Megtörtént a koccintást „sok boldogságot!” kíséretében, majd egy másik fiatalember vette át a szót: „Akkor nem ti szóltatok? Mert valaki felhívta a főbérlőt” – magyarázta. Ezután ismét megerősítettem, hogy nem mi szóltunk neki, annál is inkább, mert nem tudjuk, ki az ő főbérlőjük. Ezután nyugodtan még egyszer elmondták, hogy ez tulajdonképpen egy lagzi, és ígérik, hogy este 10 órára végeznek. Én is elismételtem, hogy nekünk ez nem gond, de menjenek tovább, mert nem minket keresnek. Megköszöntem a pálinkát, ők pedig célba vették a többi ajtót, hogy mindenkitől elnézést kérjenek.

Mióta ide költöztünk, alig ismerünk valakit a házból. Persze van, akivel beszélő viszonyban vagyunk, bár azt hiszem, ezt is Lulunak köszönhetjük, akit ha túl korán leveszünk a pórázról, az éppen nyíló ajtók mögé bekukkant ismerkedni, őt nyilván szeretik Volt, aki felajánlotta, hogy vigyáz rá alkalmanként. Mindenesetre félelmetes, hogy bár néhány méterre lakunk egymástól, mégis kevéssé ismerem ezeket az embereket, mint egy kisvárosban, a több kerttel arrébb lévő szomszédokat. Erre az egy napra azonban mégis vidéki faluvá tudott válni a panel, ahol mindenki ismer mindenkit, és minden lakó gratulál a friss házasoknak.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!