Nézem a fiatalkori képeit. Van egy kedvencem: nagyjából tizennyolc éves lehet, félhosszú haja szépen oldalra van fésülve, látszik, hogy fodrász készítette a hullámokat. Fehér, fodros szélű blúz és egy csinos mellény van rajta. Alul szerintem szoknyát visel, de az nem látszik. Fejét kicsit oldalra biccenti, halványan mosolyog. Fényképész készítette a felvételt, talán egy műteremben. Hogy mi lehetett az alkalom? Nem tudom. Talán, hogy lányból hamarosan nővé válik, és ezt szerették volna megörökíteni, mielőtt bekötik a fejét. Szép nő, szép kép. Be is van keretezve, a nagyszüleim hálószobájában lógott, onnan mentettem ki. Ha ránézek a fotóra, kicsit magamat is látom.

A következő képen már fehér ruhában áll, mellette egy vékony testalkatú, sötétebb bőrű, kackiás bajszú fiatalember. A nagyapám, aki a hosszú évek alatt mit sem változott, csak a bőre lett kissé cserzettebb, és megjelent az arcán néhány ránc, de a hegyes bajusz egész életében ott virított az orra alatt. Most is ez az első, amit látok magam előtt, ha az arcát próbálom felidézni. Ez volt a szexepilje – ma így mondanák. A felvétel alapján nem tudom megállapítani, mi járhatott a fejükben, vajon boldogok voltak-e akkor, mikor összeházasodtak, csak remélni tudom. A műtermi fotók nem éppen arról híresek, hogy képesek átadni az érzelmeket, ma már inkább csak megmosolyogjuk. Az viszont biztos, hogy jó őket látni ezen a jeles napon.

A harmadik fotón nagyanya még mindig fiatal, de már egy szőke kislány, az édesanyám kezét fogja. Mindketten szoknyát viselnek, de semmi flanc, otthoni öltözék lehet. Ismerős a környék is, ahol állnak, a nagyszülői ház előtt az utcán. Noha szinte semmi sem olyan, mint amit én megismertem, a főbb vonások megmaradtak. Fél évszázadot éltek le itt, házasságban, egy ideig az apai nagyszülőkkel (dédszüleimmel) egy fedél alatt. Felnőtt fejjel jövök rá, mily’ kevés ismerettel rendelkezem a felmenőimről.

Annyi mindent kérdeznék tőlük, de már nem tudok. Hiába viszek most pár mécsest a sírjukra, ott már nem válaszol nekem senki…

Majdnem két évtizede nincsenek velünk, és ezek a fotók sem az én emlékeim, valamiért mégis nagyon közelinek érzem őket magamhoz, mert nincs olyan hét, hogy ne jutnának eszembe valamiről. Ha sütök, általában nagymama desszertjeit szeretném újraalkotni, de levesfőzéskor is az ő fortélyait próbálom kideríteni, eleddig jórészt sikertelenül. A férjem munkabírása és rendszeretete pedig, bármily’ furán hangzik, a nagyapámat juttatja eszembe. Sőt, olykor elég csak tükörbe néznem, hogy lássam, az orrom egy az egyben az anyai nagyanyámé. Örülök, hogy ez legalább megmaradt nekem belőle. Egyre inkább úgy érzem, hogy az arcom egybemosódik a nagyszülők hálószobájában lógó képpel.