Az Amnesty International Magyarország kerekasztal beszélgetést szervezett a Szivárványos napok programsorozat keretében július 12-én Debrecenben. A beszélgetés során azt a kérdést boncolgatták, hogy miért fontos az LMBTQI+ közösség tagjainak a felvonulás: mi a célja, hogyan tud segíteni a közösségnek.

A beszélgetést Zsugyó Virág jogász, az Amnesty regionális koordinátora moderálta. A programon Milanovich Domi pszichológus-újságíró, a WMN szerzője, Németh Ádám pszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ+ Szekciójának tagja, Juhász Eszter a Civiscolors közösség tagja és Mihály Eszter az Amnesty LMBTQ+ jogokkal foglalkozó kutatója beszélgetett a Pride létjogosultságáról.

Zsugyó Virág első kérdése a Pride történelmére vonatkozott: hogyan jött létre, honnan indult.

Mihály Eszter válaszolt elsőként, elmondta, hogy 1969-ben New Yorkban kezdődött egy maffia által üzemeltetett bárban. A homoszexualitást akkoriban még büntették, ezért csak ilyen helyekre volt bejárása az LMBTQ-embereknek. A rendőrség razziázott, és aki bármilyen módon kifejezte a szexuális irányultságát, azt elvitték a fogdára, bántalmazták és büntetőeljárást indítottak ellene. Ezen a ’69-es júniusi éjszakán szembeszálltak az emberek a rendőrökkel, és többnapos tiltakozási hullám indult.

Milanovich Domi hozzátette, hogy elsősorban színes bőrű transznők voltak a résztvevők. Az első magyarországi Pride pedig 1997-ben volt. Ezen a felvonuláson eléggé meg voltak ijedve az emberek, olyannyira, hogy viccesen a résztvevők is úgy emlékeznek vissza rá, hogy a „futóhomok”, egyébként így jelent meg a sajtóban is.

Németh Ádám is megerősítette, hogy körülbelül 300 ember szaladt akkor végig a Duna-korzón, ez volt Kelet-Közép Európa első Pride felvonulása.

Zsugyó Virág azzal folytatta a beszélgetést, hogy akkor durva elnyomással szemben kellett fellépniük az embereknek az USA-ban. Ugyanakkor tudjuk, hogy azóta történtek változások: már nem kerülnek börtönbe emiatt az emberek, tudjuk, hogy ez nem egy betegség, ezért merül fel sokakban, hogy mégis mi értelme van a Pride-nak.

Juhász Eszter szerint láthatóságot biztosít, valamint egy külső ellenséges csoport sztereotípiáját úgy lehet megtörni, ha „fellépünk és hangot adunk annak, hogy mi ilyenek vagyunk”.

Mihály Eszter úgy látja, hogy sokkal azért nem jobb a helyzet Magyarországon. Az elmúlt években erősen megjelent az LMBTQ- és gender-ellenes diskurzus, ez megmutatkozik a jogszabályokban is. A Pride-ra azért van szükség, mert arról szól, hogy a közterületek minden embernek járnak. A jogszabályi változásokon is segíthet, hogy megjelenik egy hatalmas tömeg Budapest utcáin. Nagyon fontos üzenete van, kitartást ad, és a közösségben tartja az erőt.

Milanovich Domi is egyetértett azzal, hogy hatalmas visszalépés van: egy statisztika szerint, amely az LMBTQ-jogok teljesülését méri, 2012-ben 49 ország közül a 9. helyre sorolta Magyarországot, ma már a 33. helyen vagyunk. Mint mondta: „nem az történt, hogy a többi ország fejlődött ebből a szempontból, hanem az, hogy itt nagyon nagy hátraarc van. A Pride nem a meggyőzésben segít, hanem inkább az életben maradásban, hogy nekünk és a minket támogató embereknek tartást és muníciót adjon a hétköznapokhoz.”

Németh Ádám hangsúlyozta, hogy a Pride megértéséhez azt a szégyent is meg kell érteni, amit a társadalom és a kultúra kommunikál, azt a belsővé tett szégyent, amit mi magunk is elhiszünk, és ennek megfelelően alakítjuk az indentitásunkat, de nem kapunk benne levegőt. „Ezért fontos a büszkeség, mert ellenpontja annak a szégyennek, amit kapunk, amit elénk tesz a társadalom normaként.” Úgy gondolja, a jogegyenlőség kapcsán is fontos, illetve közösségépítő, közösségmegtartó ereje is van, de a büszkeség a legfontosabb üzenet, hogy ne szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk. Egy ideális világban is szükség van Pride-ra: „folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat és a társadalmat arra, hogy nincs mit szégyellnünk”.
Németh Ádám úgy folytatta: a Pride egy lehetőség, egy biztonságos tér, ahol lehet találkozni sorstársakkal. Az emberek úgy jelenhetnek meg azon az egy napon, hogy bárkik lehetnek, élhetőbbnek látják a saját életüket, testüket. Nem vitathatjuk el ennek a fontosságát, nem gondolkodhatunk úgy, hogy ez bármikor irrelevánsnak számít.

Zsugyó Virág felvetette, hogy fontos a Pride esetében a láthatóság biztosítása is, hiszen sok ember csak a hírekben találkozik vele. Milyen felelőssége van ebből a szempontból a sajtónak, mire kell odafigyelni? – kérdezte.

Juhász Eszter szerint fontos, hogyan mutatja be a média Pride-ot. Nem mindegy, hogy mit emelnek ki, azt, hogy ez a tömeg veszélyezteti a gyerekeket, vagy azt, hogy itt emberek jól érzik magukat. Ez alapján fogják sokan kialakítani a véleményüket a felvonulásról. Nem feltétlenül a valóságot reprezentálja a média – vélekedett.

Németh Ádám kiemelte, hogy vannak olyan cikkek, amelyekben a fogalmakkal sincsenek tisztában, például „egynemű házasságról” írnak. Probléma, hogy nincs meg az a belső igény, hogy ellenőrizzék, hogyan kommunikáljanak az LMBTQ-közösségről. „Súlya és jelentősége van a szavaknak. […] Elérhető cél, hogy azokban a médiumokban, amelyeket a közösség nagy része fogyaszt, ne találkozzunk olyan szóhasználattal, ami azt erősíti bennünk, hogy még a velünk szolidáris emberek sem értik, vagy veszik a fáradtságot arra, hogy értsék a helyzetet.”

Milanovich Domi azzal egészítette ki az elmondottakat, hogy olyan „társadalmi, politika kontextusban élünk, ahol a médiatermékek fele vagy háromnegyede a központilag irányított propaganda része, ahol nem reális az LMBTQ-irányú önképzés vagy a hiteles tájékoztatás”. Régen használták azt a kifejezést is a Pride-ra, hogy „melegfelvonulás”. A kormánypárt ebből a szempontból tett annyi „szolgálatot”, hogy most már mindenki tudja, mit jelent az LMBTQ. Van egy útmutató is az újságíróknak, ami többek között rámutat a típushibákra is.

Mihály Eszter szerint is nagy felelőssége van a sajtónak. Alapvetően korlátozva vannak az ilyen tartalmak, azonban a híradásokban lehet beszélni róla, ezért kiemelten fontos, hogyan jelenik meg ott a Pride. Érdekességként említette meg a nemrégiben az Amnesty által szivárványszínűre festett fővárosi köztéri padot, amelyet a Fradi-szurkolók átfestettek zöld-fehérre, a legutóbbi átfestéskor már azt is odaírták, hogy „Stop LMBTQ”, azaz már ők is megtanulták ennek a jelentését.

Zsugyó Virág az említett pad kapcsán megjegyezte, hogy a sajtóban sem úgy jelent meg az átfestés, hogy rongálás történt, hanem kis véleménykülönbségnek tekintették. Majd azzal vitte tovább a beszélgetést, hogy léteznek-e olyan eszközök, amelyek megengedhetők, és olyanok, amelyek már nem férnek bele.

Mihály Eszter szerint az ilyen alkudozások tévútra visznek, hiszen azt mutatnák, hogy vannak „jó és rossz melegek”. Megemlítette, hogy más felvonulós karneválon, amelyeken heteroszexuális közösségben jelennek meg szexuális elemek, jelképek, azokat nem kérjük számon, ott már nem problémásak.

Németh Ádám kiegészítette ezt azzal, hogy az Egyesült Államok-beli Pride-on már vannak olyan vélekedések, hogy „családbarátabbá” lehetne tenni, hogy szélesebb közönséget/közösséget tudjanak megszólítani. Magyarországon azonban még nagyon nem tartunk itt. „A szexuális kisebbséget érintő diszkrimináció, megszégyenítés arra fókuszál, mit gondol a társadalom arról, hogy mi mit csinálunk. Ne jussunk el odáig, hogy a Pride-on is el kell rejteni, hogy szexuális lények is vagyunk. Izgalmas kérdés, hogy ezt hogyan lehet összeegyeztetni a családbarát narratívával. […] Amíg a törvényesség kereteit betartjuk, minél színesebb a Pride, annál jobb. Nem szokott eredményre vezetni az, ha kiszolgáljuk az elnyomó kultúrát.”

Zsugyó Virág arra hívta fel a figyelmet: gyakran azzal érvelnek, hogy ha a szexualitás magánügy, akkor miért kell kivinni az utcára.

Juhász Eszter úgy reagált erre, hogy van benne igazság, hiszen amit a hálószobában csinálunk, az valóban magánügy, az már azonban nem, hogy azért, amit ott csinál valaki, kevesebb jogot kap.

Milanovich Domi szerint a privát szférát és a nyilvános teret nem lehet élesen elválasztani, mert egy romantikus kapcsolat nemcsak a hálószobában zajlik. Ha valami csak ott zajlik, akkor az azt jelenti, hogy ezzel nem kell rendszerszinten foglalkozni, mert magánügy. A családon belüli erőszak is a négy fal között történik, a két szféra között emiatt fontos látni az átjárhatóságot is.

Végül azt a kérdést járták körbe a résztvevők, hogy milyen hatással van az egyénre a jelenlegi helyzet, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az embereknek egyéni szinten.

A résztvevők egyhangúan egyetértettek abban, hogy az LMBTQ-közösséghez tartozóknak számos szorongással, stresszel, félelemmel kell szembenézniük a mindennapokban. Azt az egy napot, amikor félelem nélkül mehetnek ki az utcára, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen sokaknak ez az egyetlen fizikai tér, ahol önmaguk lehetnek anélkül, hogy félniük kellene, milyen reakciókkal fognak találkozni.