Sokan még egy szál köntösben és pizsamában, a gyerekek pléddel körbetekerve álldogáltak odakint. Mint kiderült, egy idősebb férfi zárta magára a lakását, ő nyitotta meg a gázcsapot.

– Az a bolond volt, tudjátok, az ellenőr. Valami Józsi – mondta az egyik lakó felháborodottan.

– Az előbb mesélte Gizike, hogy úgy kísérték haza éjjel a kocsmából. Azt hajtogatta, hogy már nincs értelme élni. Kidobta a barátnője – ismételte a hallottakat.

– Nem is tudtam, hogy van valakije – válaszolta egy fiatalasszony. – Mindig egyedül baktatott itt fel s alá.

– Hát, mert állítólag titkos kapcsolat volt, de ahhoz a nőhöz ment mindig a busszal. Tán egy ideje már feleslegesen, csak zaklatta, és azt elégelte meg az asszony – tette hozzá egy harmadik.

– Jaj, tényleg! Most, hogy mondjátok… rémlik valami. Egyszer mögöttem utazott, és azt ecsetelte a mellette ülőnek, hogy el kellett költöznie, mert nem jött ki az élettársa lányával. Aztán kiadták az útját – egészítette ki a sztorit a fiatal nő.

– Nem is csoda. Kiállhatatlan egy fickó. Amióta idejött, úgy éreztem magam, mint akit folyamatosan megfigyelés alatt tartanak. Az tette be a kaput, mikor rajtakaptam, hogy egy üzenetet ragasztott az ajtónkra, hogy Benike hangosan sír, meg, hogy a szemetet is hamarabb kellene levinni, mert bűzölögnek a pelenkák a folyosón. Hát, nincs jobb dolga, mint másokkal foglalkozni?! Remélem, jól megnyitotta azt a csapot – puffogott egy anyuka, miközben gyermekét csitítgatta.

– Az semmi! Nekünk a kocsinkra tett egy cetlit, hogy túl közel parkoltunk az ő autójához. Meg egyébként is tudja, hogy van garázsunk. Tisztára, mint egy önjelölt igazságosztó – mondta az emeleten lakó férfi.

– A múltkor láttam a nyugdíjas buliban készült képeken. Nagyon ölelte az özvegy Szabónét, biztosra vettem, hogy összeszűrik a levet – ezt már egy utcabeli hölgy mesélte, mikor bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– És? Kihozták már? – kérdezte.

– Még nem. De a mentők már bent vannak – felelte valaki.

– Ez az a férfi, aki kábé két éve költözött ide? – érdeklődött egy járókelő, mire mindenki bólogatni kezdett. – Hm…, pár hete előttem volt a takarékban. Ha jól értettem, hitelt akart felvenni, de már nem adtak neki. Nagyon kikelt magából, hogy őt mindenki kisemmizte, és senki nem segít már rajta.

– Meglehet, hogy anyagi gondjai is voltak, mert a sarki boltba is nagyon korán járt és mindig csak két zsömlét vett, meg egy kenőmájast, és azt is mindig apróval fizette – mesélte egy másik bámészkodó.

Miközben mindenki azt várta, hogy visszatérhessen végre a lakásába ezen a csípős, őszi reggelen, a rendőrök is megérkeztek. Ám amikor arról kérdezősködtek, ki lehet a legközelebbi hozzátartozója a bajbajutottnak, nem kaptak érdemi választ. Valójában senki nem ismerte a férfit. Rövid idővel később a bejárati ajtó nyikorgására lettek figyelmesek. A mentőápolók egy hordágyat toltak kifelé, amin egy letakart test feküdt, és a rövidke lepedő alól csak a cipő lógott ki.

– Nem csak a gázt nyitotta meg.. Be is gyógyszerezte magát. Biztosra ment. Már nem tudtuk megmenteni – számolt be az egyik mentős a rendőrnek.

A lakók közül páran csak ingatták a fejüket, a többség nem szólt semmit. Csupán a fiatalasszonyból szakadt ki két mondat:

– Na, ez a kopogós cipő sem fog hiányozni egy cseppet sem. Mindig a hideg rázott tőle, mikor meghallottam – s azzal elindultak vissza a házba, mindenki a maga dolgára.