Képzelt monológ egy Debrecenben főterezőtől.

„Mindjárt jön a villamos, megvárom itt, háttal neki, hallom úgyis, ha sikít a sín mögöttem. Szokott. Nem jön. Biztos késik. Szokott. Addig nézelődök és napozok, napoznék, hisz ej, de jó idő van! Ja, hogy nem látok semmit, csak a bódé hátulját. A város idepakolt valamit megint. Szokott. Pedig ebben a sápatag téltavaszban jól esett volna egy kis UV-sugárzást benyelni! Élvezném, ahogy a kő visszaveri rám mindet. Szokta. Azt mondják a városvezetők, hogy a kőtér sok mindenre jó. Mert tágas, jól be lehet látni. Aha. Próbálom látni azt a sokat.

Vagy meglesném mi van a túloldalt. Ott is élnek-ülnek emberek? Úgy hírlik, szoktak. Van egy író is arrafelé, azt mondják. Valami Szabó Magda. Álltólag több szálon kötődik Debrecenhez. Ott ül és néz felém. De nem lát. Én se őt. Sejtjük csak, hogy lehet a dupla barrikád mögött valaki. Köztünk persze ott a tágas tér. Ám mi valahogy a rossz oldalra kerültünk. Fő ez a város. A maga levében.”

Az egy dolog, hogy az eltávozott irodalmi nagyság szobra nem lát semmit időnként, de az élő honpolgár sem. Leülhet a lábát maga alá húzva, mint rossz moziban, ahol szorosak a széksorok egymás mögött, s nézheti a nagy semmit, amíg vár a valamire. Sokat reklamálunk az árnyék hiánya miatt a Kossuth téren. Elismerem, tévedünk. Megoldották. Részben. Mindenesetre lehet, össze kéne számolni, egy évben összesen hány nap az, amikor ez a tér nem funkcionál fele intenzitással sem az oda telepített, de nem biztos, hogy mindig oda való programok miatt. Főleg, hogy a Dósa nádor teret ennek tehermentesítésére is hozták létre a szomszédban, elvileg.

Kapcsolódó írás:
– Szabó Magdát ismét, sokadszorra is elbarikádozták Debrecen főterén