A minap ülök a kocs.. a könyvtárban. A teraszon, hisz mondhatni nyár van így januárban. Meló után vagyok, ételek kiszállítva. Meglepem magam, jól esik betérni a kultúrintézménybe. Rendelek, leülök. Nyomkodom a telefonomat. Előttem, hogy ne féljen egyedül, unikum kíséri a sört. Egy távolabbi asztalnál pár ifjonc diskurál, emelget poharat. Ők nem fáznak már – én még nem. A mobilomon, ha nem is az alkotmányt szövegezem újra, de valamit irkálok valakinek.

Gondolataimba merülök közben. Várom a választ. Révedésemből egy fazon szavai ráznak fel. Hozzám beszél. Ja, még bentről, a pult innenső oldaláról ismerős. Voltaképp csak folytatja, amit ott elkezdett, hogy akkor most hogyan is van az a dolog azzal a.. Elfolyik a mondandója, mert arra leszek figyelmes, hogy az ifjak közül két lány feláll és izgatottan mutogat felém, valahova az asztal alá tekingetve. Ezzel egyszerre árnyék moccan a lábam környékén. Éppen csak valami kontúr bontakozik ki: kicsi, sötét, izeg-mozog, kedvesen, halkan neszel. Nem látom igazán abból a szögből, de valami azt súgja, biztosan mókus. A közeli fáról szaladhatott le, majd át hozzám. Gyanítom, érzi a kajaszagot a mellettem földre vetett táskámból.

Melegség tölt el, mint szerintem mindenkit, ha ezzel az apró lénnyel találkozik. Jó érzést kelt a közelsége. A lányok tovább kuncognak és mutogatnak. Én megértően feléjük mosolygok, igen, tudom, egy cuki állatka bújt a bokám mellé. S mondom is nekik: „Mókus, igaz?” Mindjárt megnézem jobban. Ahogy mozdulok az irányában az árny is abbahagyja a motoszkálást. Egy másodpercre összeköt minket a tekintetünk. Kimerevített pillanat. Majd a patkány eliramodik. Sovány koca vágtában eliszkol. Még hallatszik körmeivel kaparó futása, ahogyan a biztonságos távolba bújik. A lányok felvisítanak.