A gyerekei valahol a messzi idegenben.
800
Kis karácsony, nagy karácsony
Mottó: Bár mindig karácsony lenne! Ilyenkor van mit enni, és békesség van. Lehet, ha mindig volna mit enni, karácsony nélkül is békesség lenne.
Lakatos Menyhért
Készült az ünnepre. Gondolatai a múltban jártak, keze alatt csak úgy égett a munka. Valaha nagy család voltak. A férjével mindig megbeszélték, hogy karácsony viliájától (mások szerint vigliájától, nekünk elég megjegyezni annyit, hogy karácsony előestéjétől) 27-én reggelig mi legyen. Az első mindig az volt, hogy legalább két héttel előtte a két gyermeküket hazahívják, üzenjenek nekik, hogy várják őket „haza”. Mert az igazi „hazát”, az igazi otthont mindig az a hely jelenti, ahol a szülők vannak. Az már a természet dolga, hogy amikor a gyerekek felnőnek, családot alapítanak, akkor nekik is lesz egy „haza”, egy „otthon”, de ettől még nem feledik, hogy kik a szüleik, és lehet, hogy két helyre is várják őket, ergo meg kell osztani a szeretetet, hisz a gyermek párjának is van egy másik „haza” egy másik „otthon”, egy másik szülő”… jobb esetben az a hely, ahol gyermekként élt, ahol felnőtté vált. Bonyolult ez egy idő után, de nem a jelképek, az otthonok vagy éppen a hazák…
A gondolat tovább szaladt. Készülni kell. A férje ugyan már nem él, de van egy fia és egy lánya is. Messze vannak tőle, messze van munka, messze van a „másik otthon”. Ez az ország kiüldözte őket. Angliában élnek. Ő üzent, ő várja őket. Nem tudtak biztos választ adni, drága a repülőjegy, ha pedig kocsival jönnének, csak a komp 90 font oda is, vissza is.. Azonban a remény fontos. Hátha. Készülni kell! A nagyfiú a töltött káposztát szereti, a lány inkább csak a bejgliért van oda, de egy jó hazai tyúkhúslevest vagy egy kocsonyát csak megesznek… A drága férje, hogy odavolt a kocsonyáért! Képes lett volna egész karácsony alatt csak azt enni. A szentesti vacsora azonban szent volt mindenki számára. Ők is, a gyerekek is szépen felöltöztek. Persze előtte ő már mindent előkészített. A gyertyákat is. Áldást mindig az ember mondott. Amikor még kisebbek voltak a gyerekek, alig lehetett az asztal mellett tartani őket. Mentek volna a tisztaszobába, hogy mit hozott a Jézuska…
Általában a férje testvérei – mivel az ő embere volt a legidősebb – bejelentkeztek, hogy jönnének kántálni. Hagyománya volt ennek is. Mindenki úgy számolt, hogy előbb egy családi vacsora, aztán majd egyszer csak jönnek a rokonok, barátok. A kör úgy kezdődött, hogy a legfiatalabb indult meg először. Volt olyan, hogy este tíz is lett mire odaért az egész rokonság az ajtó elé… De amikor felhangzott a mennyből az angyal, egy kis hegedűszó (néha egy egész zenekar), akkor valahogy megnyíltak a szívek. Még a gyerekek is elfelejtették az ajándékokat, és alig várták, hogy betóduljanak a rokonok az ajtón. Egy kis étel, egy kis ital, egy kis beszélgetés, és jött a kérdés: na, jöttök anyuékhoz? És ők jöttek. Mire odaértek, bizony már elég késő volt, de anyu el nem engedte volna őket a jó Isten pénzéért sem. Le kellett mindenkinek ülni, ahová tudott, de ha nem, akkor állva kellett megkóstolni ezt vagy azt, ha csak egy falásnyit is. Aztán egy pohárka bor vagy egy kupica pálinka, és mehettek is az útjukra, haza. Majd mentek aztán másnap vagy azután hosszabban beszélgetni, de a kántálásban ez volt a szép… Egy elkezdte, a többi folytatta, aztán valahogy valamelyik idősebbnél kikötöttek, együtt.. Olyan szép volt ez, olyan szép… Most meg azt sem tudja, jönnek-e a gyerekek. Készülni kell. Jöhetnek is akár!
Aztán eljött a szenteste. Ő készen állt. Megterített. Egyelőre csak egy személyre. Nem volt kedve enni. Várt. Várta az énekszót. Várta, hogy valaki neki is boldog karácsonyt kívánjon. Az óra már elütötte a kilencet is. Valamikor már öt órakor vacsoráztak, mert hat óra felé biztos, hogy valakik jöttek hozzájuk. Istenem, de rossz egyedül várni! Mennyivel jobb volt az öreggel! Sosem maradtak egyedül. Most már ő is elment. Elmorzsolt néhány könnycseppet az arcán. Egyedül maradt. Öregen. Egyedül. A gyerekei valahol a messzi idegenben. Nem így gondolta ezt fiatalabb korában! Milyen szép ház van eladó tőle négyháznyira! Milyen jó lett volna az a lányának! És amikor már nekikezdett volna a keserves vacsorának, kopogtak. Megkérdezte: ki az? A válasz így hangzott: szabad az Isten tisztelni? Meglepve mondta, hogy szabad, szabad. És felhangzott a mennyből az angyal.
A másik faluból a sógora jött el hozzá a családjával. Szívből örült nekik. Jó elbeszélgettek. Ettek is, ittak is egy kicsit, beszélgettek is egy kicsit, majd továbbmentek az utolsó helyre, a sógornője apjáékhoz. Ott még ketten vannak. Elbúcsúztak, elmentek. Ő otthon maradt. Azt mondta, hogy még vár, hátha jönnek a gyerekek. A sógornője vigasztalta: ha tudnak jönni, akkor itt lesznek, ha nem, akkor se legyen harag a szívében, messze vannak szegények. Nehéz az út is.
Örült nekik. Se a sógorral, se a sógornőjével nem volt haragban soha. Nem feledkeztek meg róla. Eljöttek. Jó érzés, ha van valaki, aki még tudja, hogy élsz… Olyan 11-re járt az idő, amikor még evett egy kis levest, majd szépen elpakolt. Holnap bárki bejöhet hozzá. Szép rendnek kell lennie. Ünnep van. Elnyomta az álom. A gyermekivel, a már meghalt férjével álmodott. Hullni kezdett a hó, de azt ő már nem vette észre, könnyes szemmel elszenderedett.
Lehetett úgy hajnali három óra, amikor kopogtak az ajtón. Nem igazán hallotta meg, csak úgy mondták… A duda, a dudaszó, az keltette fel! Felkapcsolta a kisvillanyt és kinézett. Felkapcsolta a kinti villanyt is. Amit látott attól majd kiugrott a szíve a helyéről: a nagy terepjáróból kiszállt a fia és a menye, hátulról a lánya és a vője, akinek a karjában egy csecsemő aludt bebugyolálva valami pokróccal is. A kisunokája, akit még nem látott soha! Nyitotta az ajtót, ömlött szeméből a könny. Nem akart sírni, de nem bírta visszatartani. Gyermekeim, gyermekeim! Itt vagyunk, anyukám! – mondta a lánya, majd egy puszi és ment beljebb, hogy a többiek is beférjenek a hóesés elől a házba. Még hallotta, hogy a veje azt mondja a fiának: jól lesz nekünk egy pokrócon is, a fő az, hogy itthon vagyunk!
Mehettek volna szállodába is, de nem tették. Nem merték megtenni vele. Kiderült, hogy a fiáék autóval indultak útnak, a lánya családja repülővel. A két testvér egyszerre akart hazaérni. Budapesten sokat kellett várni, késett a gép, ezért lett a meglepetés hajnali. Nem bánta, nagyon nem bánta! Boldog volt, és úgy hajtotta álomra a fejét, hogy ezt biztosan látja a férje is, aki most megnyugvással tekinthet le rájuk onnan a mennyből… Anya, nincs egyedül!
Boldog karácsonyt kívánok, kedves olvasóim!
Horváth Ferenc írásai itt olvashatók: 800.