Minek veszünk halat? Kérdezheti bárki haltartó ismerősétől, és úgy gondolja, tudja is rá a választ: mert szép. Igen, részben. Azonban… ha foglalkozol vele és figyelsz erre a kis élőlényre, akkor rájöhetsz, hogy sokkal több dolgot tud adni a szépségen túl.
Csak egy hal…
Stuxival (hivatalosan Stux Stewie) már lassan két és fél éve élünk együtt, tehát ő már idősnek számít saját fajában: sziámi harcoshal – vagy ismertebb nevén: betta. A szakirodalom azt tartja róla, hogy legfeljebb 3 év az élettartama. Amellett persze, hogy valóban az egyik legszebb díszhalról beszélünk, tényleg sokkal többet képes adni az esztétikumnál. Sok történetet tudnék róla mesélni. Írom a legutóbbit…
Húsvét apropójából úgy döntöttem, hazalátogatok vidékre és itt hagyom a debreceni lakást – meg a halat. Négy napos ünnep. Stuxi addig egyedül van. Semmi gond, lakótársam majd eteti. Etetné… illetve etette volna, hogyha nem ilyen kis fene makacs halam lenne. A két és fél év alatt Stuxi megtanult rituálisan enni.
Jelen esetben ahhoz, hogy Stuxit etethesse bárki is, az alábbi szabályokat kell betartani: (1) kikapcsolni a szűrőt az etetés idejére, (2) megadott dallamot fütyülni, (3) megvárni, amíg a nagyságos úr a felszínre jön az előbbi jelekre, és láthatóan kézből szórni neki az ételt – ha nem látja, hogy ujjból érkezik a kaja, nem eszi meg. Na, mindegy, egyszerű szabályok ezek, de nem igazán gondolja senki komolyan, hogy tényleg oda kell figyelni ilyenekre egy hal esetében. Hát igen.

Nyikos Mónika
Stuxi négy napig nem evett. Hazaérve láttam, hogy nincs sehol, illetve egy picit kikandikált az „orra” a bujkálójából. Füttyentek. Semmi. Hohó, megsértődött, igen, egy hal meg tud sértődni… No, sebaj, ennie kell, mert lakótársam mesélte, hogy egész hétvégén nem mászott elő, füttyszóra sem. Igen, a szűrőt is ki kellett volna kapcsolni, aztán fütyülni… – mindegy, de fontos a sorrend. Makacs hal. Sebaj, három nap után akkor is etetni kell, ha ő nem akarja.
Előkotrom. Unottan odébbáll, hagyjam már! Szűrő leállít, füttyentek. Stuxi vissza a kókuszgolyójába. Nem gond, úgyis ki kell takarítani, legalább nem úszik a kezem alá. Vízcsere, letörlöm a vízkövet, satöbbi. Stuxi észreveszi, hogy kotorászok. Feljön, dühösen ide-oda úszkál. Ideges. De felébredt. Feltöltöm a már tiszta akváriumot. Stuxi visszabújik a biztonságos kis lakrészébe, szűrő ki, füttyentek. Megint nem jön.
Végül az segített, hogy elindítottam neki a Kis hableányból a Ringat a víz című dalt, ezt szereti… Feljön rá. Körbenéz. Mindig körbenéz, ha takarítok. Szűrő ki, füttyentek. Stuxi feljön. Megy a kaja felé. Majd csap egy olyat a farok úszójával, hogy az arcomra is fröccsen a vízből… De nem eszik, ha négy napig rá se néztem, ne most akarjam elkezdeni. Mondom jó. Ismerem ám, az éhség nagyúr. Kimegyek a szobából, magára hagyom, és az ajtóból látom, hogy háromszor pásztázza végig a külvilágot, figyeli, hogy ott vagyok-e, nehogy meglássam. Sunyiban bekapkod egy-két granulátumot. Rányitok. Észrevesz, dühös, borzolja magát, kicsap. Felhívja a figyelmemet, hogy otthagyta a kaja nagy részét.
Másnapra megbocsájtott, ha normálisan indítom el a napot, akkor megbékél. Pedig „csak” egy hal…