A tantestület nagy bajban volt, amikor a különböző jeles történelmi dátumokra való emlékezés mikéntjén gondolkodott. Március 15. – iskolai ünnepség, március 21. – rendhagyó történelemóra, április 4. – várjuk meg, hogy ünnep lesz-e, augusztus 20. – szerencsére vakáció, szeptember 29. – kirándulás akadályversennyel, október 23. – talán filmvetítés, de majd meglátjuk, november 7. – rendhagyó történelemóra… A legfontosabb szempont, hogy a társadalom dühének amúgy is kiszolgáltatott iskola véletlenül se lőjön bakot, ne szolgáltasson újabb okokat a megújuló támadásoknak. Arról nem esett szó, hogy a középiskolások történelmi tudatzavarát, megtépázott nemzeti identitását mindez hogyan érinti.Mint ahogy arról sem sok, hogy október 6-át hogyan ünnepeljék. Évek óta elintézik annyival, hogy ezen a napon az első óra elején minden osztályban egyperces felállással adóznak a vértanúk emlékének.

Egy perc az aradi tizenháromért, a szabadságharc összes áldozatáért – így állunk 140 évvel a kegyetlen leszámolás után. Október 6. mellőzése persze nem újdonság, az elmúlt 30-40 év kultúr- és egyéb politikusai mintha az 1848-49-es szabadságharcot leverők szellemében tevékenykedtek volna, tevékenykednének.

Azon a legkevésbé sem lehet csodálkozni, hogy a kiegyezésig minden enapi megemlékezést megtorlás követett. Azon sem, hogy 1867-ben a kormány betiltja a honvédegyletek október 6-ra tervezett országos gyűlését. Még azon sem, hogy ugyanezen honvédegyletek 1869-es aradi ünnepségét sem engedélyezték. A betiltó rendelkezést báró Wenckheim Béla belügyminiszter, Kossuth 1849-i főispánja hozta a minisztertanács határozata alapján, mert „…bármi legyen is célja, már maga az idő és a hely annak oly nemű tüntetés színét kölcsönzik, amely a régi sebeket újra feltéphetné, a kölcsönös bizalmat megingatná”. Történelmünk nem egyedülálló eseménye, hogy a „kölcsönös bizalom” jegyében az éppen adott szabadságharcot leverő hatalom sértésnek veszi a kegyeletet. Históriai arcképcsarnokunk is bővelkedik az ide-oda álló, nagyobb közméltóságért bármit és bárkit kiszolgáló nemzetfik özönével.

A vértanúk emlékét körülvevő hatalmi jégburok először 1906-ban repedezett meg. Ekkor kapta gróf Károlyi Gyula aradi főispán azt a megbízatást, hogy a kormány nevében koszorúzzon október 6-án. Bár addig egyetlen magyar kormánynak sem volt mersze képviseltetni magát az aradi megemlékezésen, a közvélemény mégis elégedetlen volt a gesztussal. Jó oka volt minden nemzeti érzelmeiben megsértettnek a felháborodásra, mivel másnap, október 7-én leplezték le az Aradtól néhány órányi járásra lévő Karánsebesen a szabadságharcot leverő Ferenc József szobrát, ahol már a kormány tagjai is jelen voltak. „Ez tüntetést jelent az aradi 13 ellen! Az a kényszer-koszorú, amelyet a kormánynak már csak csupa szégyenérzetből le kellett tennie a vértanúszoborra, nagyon keveset változtat a helyzeten… Míg a király szobrának 3 miniszter jut, az aradi 13-nak egy szál sem” – írta a vérlázító eseményről az Aradi Közlöny.

Október 6. először – s máig utoljára is – a két világháború között került történelmi emlékünnepeink sorában az elsők közé. A marxista történetírás által oly sok és éppenséggel egyáltalán nem hízelgő jelzővel megkülönböztetett Horthy-korszak idején egyetlen diák sem remélhetett érettségi bizonyítványt, ha akár álmából felébresztve nem tudta hibátlanul elsorolni az aradi tizenhárom nevét. Az ünnepségek megemlékező beszédeiben természetesen arra is kitértek, hogy Arad városára is rányomta bélyegét a trianoni megaláztatás.

Talán ugyanez a trianoni döntés volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy a nép demokrácia, a proletárdiktatúra és a „szocializmus építése” időszakában annyi más nemzeti ünnepünk mellett október 6-át is igyekeztek a feledés homályába taszítani. Hiszen felesleges a jó emlékezetűeket ismét emlékeztetni, vagy az ártatlan ifjúságot megtanítani arra, hogy Arad éppúgy nem Magyarországon található, mint például a II. Rákóczi Ferenc csontjait őrző Kassa sem.

1956-ban kezdődött az emlékezetes nap történetének újabb fejezete. Október 6. megfelelő dátumnak tűnhetett a kommunisták által kivégzett kommunisták mártíromságának érzékletessé tételéhez. A hazug újratemetési fogadalmak máig visszhangzanak történelmünkben, az esküdözők persze ezt nem tudhatták előre, ahogy azt sem, hogy amíg 1849. október 6. egy forradalom végére tett pontot, addig 1956. október 6. egy újabb forradalom kezdetét jelzi.

Állnak a diákok, egy egész percet. Felnőttesdit játszanak velük, s nem kárhoztatható esetleges tinédzseri röhögésük a fennköltnek tűnő álságos gesztuson. Ha testnevelés az első óra, akkor semmi gond, mivel a tornasor némi egyhelyben toporgást kíván. Más órákon legfeljebb végig gondolhatják a leckét a felelés előtt. Olyan felnőttek lehetnek belőlük, amilyeneket már kitermelt az internacionalizmusra, mint legfőbb értékre nevelő rendszerünk. Aradról talán eszükbe juthat, hogy itt söpörte le Grószt Ceausescu. Talán.