Debrecen az ország második városa lélekszámát tekintve. Régóta megvolt a kultúrakedvelők igénye arra, hogy több színház is legyen ebben a városban. (Na, jó, most tekintsünk el Kósa Lajos meglehetősen gagyi kijelentésétől, miszerint a város nagy része nem is jár színházba. Nem is a város jár, hanem a lakosai.) Volt időszak, amikor a Csokonai Színház mellett a valamikori Kölcsey művelődési központban is működött színházterem. Ezzel ugyan társulat nem lett több, csak lehetőség egyszerre több előadás tartására. Jómagam ott láttam Az ember tragédiája című darabot. Emlékeim szerint egy időben még a Víg mozi is funkcionált a Csokonai Színház meghosszabbításaként.

Mivel a zenei élet is élénk a városban, egy zenés színház is elkelt volna Debrecenben. Valamikor az Aranybika Szállodában levő Bartók Terem is sok koncertnek adott otthont. Nyaranta pedig kiváló előadásokat, koncerteket élvezhetett a nagyérdemű a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. Még a régin. Akkoriban az egyik szomszédom a filharmonikusoknál fuvolán játszott, szerzett nekem bejegyzést az emlékkönyvembe Kobajasi Kenicsirótól, Karolosz Trikolidisz szabadtéri előadásának főpróbájára pedig becsempészett.

A Kölcseyt aztán az új érában méregdrágán lebontották, hogy helyébe egy másik betoncsodát építsenek. Vagyis, nem lett több helye a kultúrának, csak rengeteg pénzért egy másik. Azt az összeget, amennyiért lebontották, fordíthatták volna további művelődési helyszín létrehozására. Mondjuk, egy koncertterem kitelhetett volna belőle, hiszen annak jóval olcsóbb a kialakítása. Hogy kik és milyen ésszel gondolkodtak akkoriban, ne firtassuk. A csakazértis, a megalománia már akkoriban is meghatározó tényező volt.

Ha kitekintünk Debrecen határain túlra, többnyire azt látjuk, hogy a színházak, koncerttermek nem plázák részét képezik, többnyire önálló épületben önálló intézményként működnek. Debrecen vezetése a nagyot akarás mellett azért szereti a kompakt megoldásokat. Berakják az eredetileg Latinovits Színháznak tervezett intézményt egy pláza tetejére. Aztán, ahogy a padlásra felhordott holmikkal elő szokott fordulni, el is felejtkeznek róla. Így történt esetünkben is. Ott ette a fene és az enyészet a félig kész építményt hosszú évekig. Halasztódott, így fogalmazták meg később azok, akik tulajdonképpen halasztották. Csak így, szenvedő szerkezetben nem hangzott annyira gázul a dolog. Mindig volt valami sokkal fontosabb, mint egy határidős, már elkezdett munkát befejezni és átadni. Végtére is ezért fogtak bele. Vagy mégsem?

Aztán a dolog odáig jutott, hogy már annyira lerohadt a színházi rész, hogy ahhoz is fel kellett újítani, hogy be lehessen fejezni az építkezést. Felelősségről szó sem esett, sőt, még erényt is kovácsoltak a mulasztásból (amiért jobb helyeken kijár a szőnyeg széle), hiszen átemelték a Debrecen 2030 elnevezésű ígérethalmazba, és lehetett vele hencegni. Ne firtassuk a milliókat, milliárdokat, amibe ez az extramunka került, ahogy azt sem, mennyivel lett drágább minden (beleértve az alkotmányos költséget is) az eltelt vagy kiesett évek alatt. Úgy saccperkábé kitelt volna belőle még egy koncertterem. Időközben elkezdték felújítani a Csokonai Színházat is, aztán már színházépítésről ment a propaganda, mintha 2 új színházzal gazdagodna a város.

De, ha már pláza teteje, ha már Latinovits, legalább lehetett volna egy újabb színházunk. Saját társulattal. Nagyon sok tehetséges színész van az országban. Régen is szívesen szerződtek ismert színészek egész évadokra vidéki színházakhoz. Vagy a még kevéssé befutott, ám tehetséges fiataloknak lehetett volna lehetősége játszani. Erre kiderül, hogy nem is önálló színház lesz. Közben a neve is megváltozik. Ugyan, mi baj volt Latinovits nevével? Kiderült tán róla valami kompromittáló? Csokonai Fórum. A Fórum bevásárlóközpontban. Azt a betyár kreatív mindenségit neki! És legalább megfizetik rendesen ezeket az ötletgazdákat? Mert ebben a névadásban azért sok álmatlan éjszaka izzadságos munkája van.

Na, de ne csak a rosszat lássuk már mindenben. Eljött végre a nagy nap, amikor átadták rendeltetésének a színházat. Hurrá! Végre valami jó is történik ebben a városban.

És jöttek is az illusztris vendégek, hogy egy ekkora késést szenvedett, ennyi bajt, nehézséget megélt lucaszéke teátrum fényét becses jelenlétükkel tovább polírozzák.

Ilyen esetekben a város polgármestere, a színházigazgató, kultúrafelelős városi ember, ha lenne az országnak kulturális minisztériuma, akkor annak a minisztere mondhatna pár keresetlen szót a megnyitón. De, mint tudjuk, itt nem ez a módi. Két éve a külügyér fogott falujárásba, melynek során parádézott egyet a 471-es út pár kilométeres felújított szakaszának átadásán. Most a köztársasági elnökké avanzsált hithű pártkatona dobta félre összes, az országgal kapcsolatos feladatát, hogy egy vidéki színház megnyitójára rohanjon és előadja a közhelyszótár ide vonatkozó részét. Ám, mivel azt nem találta elegendőnek, megtoldotta még pár valótlansággal is, miszerint Magyarországon mindig jut figyelem és erőforrás a kultúrára. Ami ugye, nem luxus, hanem elemi szükséglet. Persze, ha úgy vesszük, hogy a Kálomista-filmre és annak haknibuszos népszerűsítésére nem sajnálták a pénzt, hogy a „rászoruló” fideszes művészeket jókora támogatással bélelték ki akkor, amikor sokaknak a napi megélhetés került veszélybe, akkor akár igaz is lehet az állítás. Hogy egy kiskeresetű (netán albérletben élő) fiatal pedagógus egy könyvet, egy színházjegyet nem tud megvenni, az meg a lőtéri kutyát nem érdekli. Keressen annyit, hogy kiteljen belőle.

A nagyasszony valószínűleg még kevesellte ezeket a kliséket, ezért fontosnak érezte, hogy a focit is belekeverje a dologba. „A futballt a művészet kategóriájába soroljuk”, ha még emlékszünk a vezér örökbecsű kinyilatkoztatására. A művészet meg a kultúra része. Novák Katalin meg a vezér nagy rajongója, még a fülében is az ő monogramja fityegett. Aztán még mindig kevesellte a hatást, kellett még a hospice is. És nem érzi, hogy ez már gusztustalan. Mint, amikor OV azt mondta a szerencsétlen menekült nőnek, hogy: örülök, hogy látom.

A polgármestertől már megszoktuk a nagyotmondást. Most is sikerült valami nagyívűt elsütnie, a színházat „egymásra épülő korszakok eredményének” titulálva. Helyesebb lett volna egymásra épülő korszakok mulasztásának nevezni, több lett volna benne az igazságtartalom.

És, ami nélkül meg se nyithatott volna egy színház, az az áldás. Három a keresztény igazság.

Reméljük, sok jó előadás lesz majd a pláza tetején. Ámen!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!