Ha október kopogtat, már hamarabb leszáll az éj, de kell egy kis átmenet, mire az ember újra hozzászokik a nappali sötétséghez. Este hét órára beszéltük meg a fiatalemberrel a találkozót, de korábban érkeztünk, gondolván, így legalább adódik lehetőségünk nappali fényben felmérni a környéket. Persze a 21. század gyermeke, ha talál egy eladó ingatlant, s rendelkezik a szükséges információkkal, mielőtt elindulna, virtuálisan is felfedezi a terepet. Merthogy manapság a legtöbb helyen már erre is van lehetőség: végigjárni a térképen az utcákat, megnézni a házakat – egyelőre csak kívülről.

Nem kellett sokat várnunk, hogy az első leendő szomszéd megszólítson minket, s érdeklődjön, tanácsokkal lásson el, s ötpercnyi ismeretség után arra biztasson, költözzünk csak oda, hadd legyenek jó szomszédjai. A többi helybéli is kedvesen fogadta köszönésünket, ami szimpatikus volt, kiváltképp, hogy nem egy faluban, hanem egy kisvárosban voltunk. Hamar megérkezett a tulaj is, előreengedett minket a szőlővel szegélyezett úton, ami a bejárathoz vezetett. A házban a már ismerős illat fogadott, az évek óta lakatlan ingatlanok illata, amit nevezhetnék szagnak is, de az sértés lenne, és mint már felfedeztem, a házaknak lelke van, nekem pedig nem célom megbántani őket.

Tágas, felújításra váró szobák, sok-sok számunkra már feleslegesnek tűnő fal és ajtó és sok repedés fogadott minket, melyek úgy szaladtak és mélyedtek, mint a ráncok az ember arcán a múló idővel. A tereket már kipakolták, az üresség uralkodott, amit csak képzeletünk öltöztethetett fel arra a néhány ott töltött percre. Nyárikonyha, tárolók és ólak, és végeláthatatlan kert – kukoricással. Kérdezte is az uram a tulajt: látta-e a Jelek című filmet, de ő biccentve biztosított minket arról, hogy még nem találtak szabályos köröket a táblában.

Ránk sötétedett mikor elköszöntünk, búcsúzóul azért félszegen ezúttal is feltettem a kérdést, mennyire alkuképes a meghirdetett ár. Értékelte becsületességem, hogy pontosan idéztem a kiírt összeget, mert mint mondta, mások már azzal kezdik az alkudozást, hogy pár százezerrel kevesebbre emlékeznek. Mindig tanul az ember, gondoltam, végül nem állapodtunk meg semmi konkrétban, csak abban, hogy majd jelentkezünk, ha komolyabbra fordulnának szándékaink.

Az eltűnt nyár után ez volt az első ház, amit megnéztünk. Hétfőn még hittük, hogy a héten továbbiakat is láthatunk, de csörgött a telefon, jött a hír, hogy mások már ajánlatot tettek, mi meg olyat hirtelen nem tudunk. A fagyot megelőzve igyekszünk még ebben az esztendőben előbbre jutni. Hogy sikerül-e, csak isten tudja, ha nem, akkor marad a remény, hogy jövőre folytathatjuk az olykor lehetetlennek tűnő küldetést arra, hogy most már igazán elkezdhessük építeni az életünket. Addig meg majd áttelelünk valahogy.

(folytatása következik)