Eljön az az idő, amikor nem a nagyszülők mesélnek majd az unokáknak a régi dolgokról, amiket az unoka jó esetben nem unottan, hanem szájtátva és lenyűgözve hallgat, hanem az unokák a nagyszülőknek. A vén szüléknek az ifjaktól kell megtudniuk, milyen is van régen, hiszen ők benne ragadtak a jelenben, miközben a zsenge korúak vígan élik a múltat.

Eddig tud követni a nyájas olvasó? Az jó, mert én már kezdem elveszteni a fonalat. Meg a türelmemet. Ahogy jönnek a hírek az újabb időutazási kísérletekről, úgy nő bennem az indulat, és úgy vált egyre népiesebbre a szóhasználat. Már nem válogatok, mondom, ahogy a számra jön. Mivégre finnyáskodjak, instállom? Há’ úgyis meg kő majd szokni azt az újmagyar nyelvet, ami a módi lesz, ha mind visszatanálunk a régvót időkbe. Ammán egyszer biztos, hogy jómagam nem ténsasszony szerepet kapok ebben az új komédiában. Akkor meg jobb, ha mentül elébb megtanulom, hogy hun a helyem. Minden bizodalmam a főispán úrban vagyon, majd ő bizonnyal kihirdetteti, hogy mikortul kit miként kell majd szólítani. Mert, kérem alássan, éngemet úgy neveltek a drága jó szülék, hogy a tiszteletet meg kell adni mindenkinek. Kinek-kinek, ahogy jár. Világéletembe’ tiszteltem a törvényt, hát csak nem vénségemre fogok itt ellenkezni. Ha egyszer a méltóságos doktorminiszterelnök úr így tartja helyénvalónak, akkor bizonnyal úgy is van az, kérem szépen. Ő mindig tudja, mi kell a népnek. Amíg mink az igazak álmát alusszuk, ő addig is álmatlanul forgolódik, mert azon töri a fejit szakadatlan, hogy miként tunna nekünk valami jót tenni. Hát persze, hogy az éccaka kellős közepin jut eszibe a megoldás. Há’ mi van ezen csudálkoznivaló? Akkor meg, ahogy jön az éca, azonnal írásba kell foglalni, mer’ tudvalevő, hogy a gondolat elszáll, az írás megmarad. De, hogy biztos legyék benne, hogy nem álmodta, hanem valóba’ eszibe jutott, híja a többieket, oszt együtt beszélik meg. Még akkor vannak, akik azt is felróják nekije, hogy éccaka érettünk dógozik. Miféle emberek az ilyenek, tessék mán mondani? Az is baj, ha dógozik valaki? Az is baj, ha jót tesznek vélünk? Nem jó ezeknek mán semmi, mink pórnépek ezt úgy mondjuk odahaza, hogy a szar is ízetlen nékik, de, ha íze vóna, is szar vóna. Mán bocsánat, hogy ilyen szókimondó vagyok, de én szeretem az egyenes beszédet.

Az is megfordult a fejembe’, hogy valóba’ mily jó gondolat ez a drága jó Viktor urunktól, hogy pénzt takarít meg nékünk. A békétlenek aszongyák, magának akarja azt a pénzt. Hallottak mán ilyet? Ugyan minek akarná, van mán neki elég, a hátán meg úgyse viszi el. Csakis érettünk aggódik az a drága jó ember. Végtére is, ha elválok a kocsimtól, mint ágtól az levél, akkor marad nékem egy rakás pénzem. Majd járok, kérem, szekérrel vagy gyalog. Sokkal egészségesebb. Mér, Krisztus urunk tán kocsival járt? Vagy busszal? Vagy helikopterrel? Ő a saját angyalszárnyain emelkedett fel a mennyeknek országába, onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Jaj, bocsánat, kicsit elkanyarodtam! Na, szóval, nem kell arra a büdös naftára kőteni. Az utakon se lesz az a bűzös ájer. De nem csak a mi édes drága Viktor urunk ily jóságos hozzánk. Ott van az a másik jótét lélek, az a Putyin. Nem, nem Raszputyin, az egy pernahajder vót. Emez ugyanúgy jót akar nekünk. Aszongya, nincs gáz. Hádde, minek is kéne az a gáz? Hogy felrobbanjunk? No, még csak az kéne! A felcser is aszonta a múltkor, hogy nem jó, ha gáz van a belekbe’. Akkor nem kell gáz. Az is csak pénzbe’ kerül. No, hát akkor még egy spórolás. Mán lesz annyi pénzünk, hogy asse tudjuk, mihez kezdjünk véle. Mi is van még? Ja, hogy hun fogunk lakni. Erre se legyen gondunk, majd valamelyik uradalomban kapunk egy kis házat. A városi népek meg cselédszobát valamelyik úri családnál. Az is micsoda könnyebbség. Ott majd befűtünk a kályhába, oszt rittyentünk olyan meleget, hogy ihaj. Még a tűzrevalót is az uraság adja. Semmire se lesz gondunk, koszt-kvártély is meglesz. Há’ van most sok embernek ilyen jó dóga? Na, ugye, hogy jó az isten, jót ád? Oszt sok csak panaszkodik, ahelyett, hogy imába foglalná Viktor urunk nevit. Hálátlan banda.

Internet, telefon? Minek? Ott a tudomány a könyvekbe’ meg a kalendáriumba’. A bölcsességek meg a falvédőkön. Ismerkedés? Majd a gazduram gondja legyen, kihez adja a jányt. Ételfutár? Ammeg mire való? A gyermekágyas kap komatálat, a többi meg eszik, amit a háznál tanál. Az urakra meg főz a szakácsnő. Saját.

Száz szónak is egy a vége, olyan jó dógunk lesz, hogy az anyánk hasába’ se vót jobb. Semmire se lesz gondunk, meglesz mindenünk cserébe azér’ a kis munkáér’. Szép új világ.

Mindeközben Frédi és Béni felkészül. Mert előre megyünk, nem hátra!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!