Az állandó búskomorsággal falat emelünk magunk köré. Mindenki más építőanyagot használ, kinek mire futja: kisméretű, nagyméretű tégla, vagy marad a vályog. Először csak mi kezdjük el érezni a láthatatlan és áthatolhatatlan, minket körülvevő réteget, később már mások is. Eleinte akadnak, akik megpróbálják lebontani, átugrani, de idővel mindenki belefárad a felesleges ütközetbe.

Így jut el a búskomor emberfia a belső magányig. A magány szürke leplet borít a nappalra, s csak éjjel virgonckodik, könnyen le is gyűri a szép álmokat. Pedig minden lélek éhezik a törődésre. Úgy kell az embernek a szeretet, mint egy falat kenyér. És senki sem lakik jól a csökkentett szénhidráttartalmú változattal. Később már mosolyra sem vesz fel rendelést, beszorul a tüdőbe a levegő, kusza kötélpálya az ideg rendszere: ez már depresszió, írja a látlelet. Felírnak receptre napi kétszer féladag boldogságot. De kinek kell a kényszerkábulat?

Nincs két egyforma lélek, melyeknek megfelelne ugyanaz a gyógyír. Ez szerelemre vágyik, amaz új munkahelyre, egy másikat meg az tenné boldoggá, ha lenne biztos fedél a feje felett. Jóllehet, legtöbben minden fázist végig járnak életükben, csak mindenkinél máskor és más sorrendben üt be a krach. Ha a köd leszáll, s csak egy cél lebeg, mintha minden más felesleges pótcselekvés, szófecsérlés lenne csupán. Mikor a vágy csillapodik, csak a falak maradnak, meg a magány, és az a makacs üresség, amit betölthetne a vágy tárgya. Pedig az élet nem egyetlen morzsa, ezért nem kellene a kicsinységtől, a vadgalamboktól rettegni.

Mit érnek a falak, ha csak egy magányos lelket vesznek körül? Ha nincs ablak, amin besüthetne a napfény, amin beengedhetjük vagy kizárhatjuk a külvilág zajait, mikor mire vágyunk. És mit érnek a falak, ha nincs kulcsunk a bezárt ajtókhoz? Vagy akkor, ha az ajtókat kinyitni rettegünk? A falakat csak az élet teheti otthonná. Egy rég vágyott gyermeki kacaj, édesanya süteményének illata, a nagypapa bölcsességei. S ekképp nem a falak óvnak meg minket, nyújtanak biztonságot, hanem mindazok, akikkel együtt élhetünk, akik megtöltik szeretetmorzsával az otthon minden zegzugát.

A magány falai nem ledönthetetlenek, csak egy kis szeretetet kell beengedni a réseken. Mert a legegyértelműbbnek vett kilátástalanságban is vannak kapaszkodók. Lehet, hogy nem egyetlen lépés a kiút, és lesznek még álmatlan éjszakák. Egy ponton talán mégis azt érezhetjük majd, hogy összefogott értünk a mindenség. Talán ad egy újabb esélyt, s elénk tesz egy egész szelet frissen sült kenyeret. Élvezzük az ízét, amíg lehet, osszuk meg azzal, akinek nem jutott. Tán lesz hozzá bor is, és majdan otthonunk az égben.

(folytatása következik)