Hatvan éve a kaptafánál

Gyorstalpaló cipésztanfolyamon voltam Tóth Istvánnál, a debreceni Hatvan utca egyik eldugott pinceműhelyében. Manapság népitáncosoknak, motorosoknak javítja a lábbelijét – meg mindenkinek, aki hozzá viszi.

Korábban bokszbajnok is volt, ám 27 évesen végleg felhagyott a versenysporttal, hisz jött a család, s a munkája sem fért meg a pofonosztással. Most nemcsak a sámfázást vagy a varrást mutatta be, de korabeli sportélményeiről is mesélt. Például arról, amikor a Debrecen-Nagyvárad összecsapás – vele a ringben – 10-10-el ért véget ’69-ben, vagy amikor Bartha Frici bá (hivatalosan Bartha Ferenc), a helyi ökölvívósport legendás alakja, a megyei szövetség egykori elnöke, a Bocskai-emlékverseny megalapítója azt a bizonyos „ütés-megtelefonálást” elmagyarázta. Kiderül alábbi videónk végén.

„Sikeres pályafutásnak érzem az enyémet, az NB2-ben bajnokságot nyertünk a GÖCS-csel, de utána abba is hagytam.” Az egykori 52 és 54 kilóban versenyző Tóth István először 11 évesen ment edzésre: „a bátyámnak vittem a szerelését, s ott ragadtam. 1959-ben Kálmánczy Tóni bácsinál kezdtem, aki a Burgundián megalapította a 109-es ITSK-t (Ipari Tanuló Sport Kör). Náluk voltam 1963-ig, akkor mentem a GÖCS-be bunyózni. Területi csapatbajnokságokon és az NB2-ben bokszoltam. Emellett volt egy focicsapat is, ahol rúgtam a labdát. A kettőt sokáig párhuzamosan. Sok jó, nagy csatát nyertünk, nyertem.”

Többek között a Bocskai István Nemzetközi Ökölvívó Emlékversenyt is néhány alkalommal, ami akkor ugyan még nem volt nemzetközi, de pokolian erős mezőnyt hozott össze általában. Igaz, volt egy másik remek Tóth is a szorító világában, Lajos, a bátyja. Ám fura, de sosem kerültek össze. Egyszer majdnem, de akkor a Bocskai elődöntőjében a vége előtt kicsivel a bátyját leléptették, így István döntőzött, s el is verte a fradistát – azt, akit előtte a testvére is legyőzött, mégsem ő lépett tovább. „Az elődöntőben én tovább léptem az én ágamon, s a bátyám kétszer is leütötte a ferencvárosit a másikon, majd a harmadiknál a bíró megintette őt szabálytalan, tenyeres ütésért. Ami szerintünk persze nem volt az. Viszont mivel ellenfele harcképtelen volt, a meccs nem folytatódhatott, ám egy intést kapott bunyóst sem hirdethettek ki győztesnek, ezáltal a bátyám mindenki megrökönyödésére kikapott. Ezért nem kerültünk össze.” Mi lett volna, ha mégis ők döntőznek? „Nem tudom, de valószínűleg visszalépek sérülésre hivatkozva. Vagy ő teszi ezt. Nem bokszoltunk volna, ez biztos. Vagy a döntő reggelén ’véletlenül’ átestem volna 5 dekával a súlyhatáron..”

Előzménye is volt mindennek. Egy edzésen régebben ugyanis összekerült a két testvér. „Kibabrálásból összeraktak minket a bátyámmal, s mi bizony kőkeményen, mintha éles mérkőzés lett volna, szájba vagdostuk egymást rendesen. Nagyon belelendültünk. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a terem megáll, mindenki minket néz, olyan jó kis összecsapás volt az. Ám ezután megfogadtuk, hogy egymással soha többet, mert félő volt, hogy megint belelkesülünk, és nagyon összeverekszünk. Édesanyánk is azt mondta, fiam, ha ti bokszoltok, én abba belehalok. Vagyis sose tettük ezután már.”

Foci vagy boksz?

Majdnem labdarúgó lett. „Szombaton két kispályás focimérkőzést lejátszottam, majd vasárnap az Aranybikában, a Bartók teremben bokszoltam. S éreztem a vége felé, hogy már kezd elfogyni a levegőm. Na, akkor Frici bácsi azt mondta, Pista, döntsd el, vagy focizol, vagy bokszolsz. Erre azt feleltem: amikor van ökölvívó csapatbajnoki, akkor nem focizok, de amikor nincs, akkor igen. Hát így csináltam.”

A labdarúgás szeretete persze megmaradt, jelenleg is összejár péntekenként egy baráti társasággal minden héten, s 74 évesen is rúgja a bőrt Tóth Pista. Kivéve beszélgetésünk napján (éppen péntekre esett): akkor volt felesége névnapja ugyanis, s mint mondta: „most a szerelést se hoztam le a műhelybe, nehogy kísértésbe essek, s utána oda menjek. Ma hazamegyek munka után a feleségemhez.”

Ami a bokszkarrier ringen kívüli folytatását illeti, 2018-ig bíróként tevékenykedett, s mintegy 20 évig volt a Hajdú-Bihar Megyei Ökölvívó Szakszövetség főtitkára.

Suszterként is megállta a helyét

A műhelybe a Hatvan utcáról egy ütött-kopott lépcsőn lehet lejutni. Hűvös és múltbéli a hangulata. Egy halom cipő és szerszám meg limlom közepén ül a mester, éppen egy hosszú szárú csizmával munkálkodik. A cipők között szétrúgott focilabda meg egy bokszkesztyű, a sarokban cserépkályha porosodik.

„1959-ben a bőripari technikumba akartam jelentkezni Budapestre, de édesapám hallani se akart arról, hogy elmenjek, így kapóra jött, hogy éppen akkor cipésztanulókat kerestek Debrecenben. Ott mindent megtanítottak nekünk, olyan tanáraink voltak, akikre még ránézni is jó volt. Aztán ’62-ben felszabadultam, és ’segédúr’ lettem, vagyis segédcipész.”

1962-től tehát a mai napig a szakmában dolgozik. Eleinte szalagszerűen ortopéd cipőket gyártottak, a különböző munkafolyamatokkal mind megismerkedtek. Tóth István rámázott, talpalt, pucolt, betétezett, meg amit kellett. Nemsokára művezetője lett annak a részlegnek Debrecenben, a Kossuth utca 7-9. alatti gyáregységben – akkoriban finommechanikai udvarként ismerték.

Miközben cipészünk beszél, egy hölgy lábbelit hoz, Pista megnézi, és délutánra ígéri a sarkalást pár száz forintért. Majd a bajsza alatt mondogatja: „na, sarokflekkért is el kell mennem, át Nyíregyházára a jövő héten, itt, Debrecenben nincs semmilyen cipőkellékes üzlet”.

Visszatérve a múlthoz, meséli, annak idején jó dolguk volt, bár néha uborkaszezont éltek, de akkor átcsoportosították őket, és a cipőkészítés helyett a javítórészlegnél dolgoztak, hogy ne legyen üresjárat. Majd mutogatja a régi eszközöket, amiket „ma már kevesen használnak, a pucolást is géppel végzik”.

Szó szerint széttáncolta

Mely cipőket a legnehezebb javítani? S volt már olyan, amit visszaadott, hogy nem vállalja?

„A varrottat, főleg az angol varrottat nagyon nehéz. Ritkán kerül hozzám gojzer varrott is, az a háromszoros varrású, 10-12 mm-es öltéshosszal. Igaz, ezek örökéletű cipők” – kezd bele a susztermester. „Viszont vannak olyanok is, amelyeket -megmondom őszintén a tulajdonosnak – nem érdemes javítani, kár rákölteni. Ezek a kínaiak például. A legextrémebb javításom egyébként egy népitáncos csizmája volt, amelynek jóformán már talpa sem maradt. Új rámát, alsótalpat kellett rárakjak, annyira leamortizálta a viselője.”

Közben újabb látogató érkezik, egy hajdani bokszbíró barát. Aki olykor külföldön, máskor itthon dolgozik. Most épp erre járt, hát ki nem hagyná, hogy beugorjon a cimborához. Mint mondja a mester, ma már nem nagyon van utánpótlás. Sok régi szakmánál ugyanez a helyzet. Akik még a régiek közül művelik, vélhetően magukkal viszik tudományukat is a sírba. Addig is: ő teszi a dolgát. Hétköznap mindig nyitva van. „Idehozzák cipőiket, csizmáikat a népitáncosok közül sokan, de motorosok is sűrűn megfordulnak nálam, nem panaszkodom, van munkám.”