Mottó: Már nem emlékeznek az emberek, csak emlékeket gyártanak.

Világunk folyamatosan változik. Vannak korszakaink, amik nem voltak ugyan szépek, de volt bennük némi stabilitás, és ezért nosztalgiával tekintünk vissza rájuk. Sajnos az emberi természet nem arról híres, hogy megóvja a környezetét vagy a másik embert. Ragadozó természet, amelyik a rendelkezésre álló erőforrásai, esetleges erőfölényei mentén vagy sunyi, vagy nyíltan emberellenes.

Láttam mostanában egy filmet arról, hogy mi történt nem is olyan régen Indiában, ahol egy erőszakos hatalom, vallási ellentétek mentén megosztja a hindukat és a muszlimokat. Hogy volt-e terrorcselekmény? Bizonyára volt. (Narendra Modi miniszterelnöksége és újraválasztása idején zajlik a történet. Utána lehet olvasni.)

A lényeg, hogy a média erejével hogyan lehet eltompítani az emberi agyakat és szolgálatba állítani azokat egy kvázi „magasabb cél érdekében”. Egy terrortámadásból hogyan lesz bosszúhadjárat a pakisztániak ellen, és hogyan győzi le az erőforrássokkal teli hatalomközeli média a józan ész hangját. Amíg az egyik médium mérsékletre int és magyarázza, mik az emberi értékek, nincs annyi hibás pakisztáni, mint hiszik, és nem minden indiai akar pakisztáni vérben fürödni; addig a másik, a radikális nacionalista irányzat megfogalmazza a saját narratíváit szlogenekben. „Száz pakisztáni haljon meg minden egyes indiaiért, és erre kell törekednünk! És fizessenek meg az antinacionalista indiaiak is! Aki nem nacionalista, az nem hazafi.”

Láthatjuk, hogy hogyan szítják a kedélyeket, hogy állítanak be ellenségnek bárkit, aki mérsékletre int vagy meri láttatni országa vezetésének egyéb súlyos hibáit is. Láttatni akarják a megosztottságot, a nép szenvedéseit, azokat az ügyeket, amelyekben a kormányzatnak nincs érdeke közpénzt fektetni, és ezt hogyan fedik el kormányzati szinten nacionalista, önpusztító célokkal. Nem sikersztori. A józan, hiteles és pontos tájékoztatást nyújtani kívánó médium – bár nagy nézettségnek örvendett – a mélybe száll. Közellenséggé válnak az újságírói, a vágói, a helyszíni tudósítói. Mindenki, aki érti, hogy mi történik és láttatni meri is azt. Fogynak, mint az idő, és egyre kevesebben maradnak, és akik elmennek, azokat a többiek megértik, mert a családjuk és karrierjük kerül veszélybe, amit a távozók már nem tudnak tovább felvállani. A médium erőforrásai elapadnak, hangja lassan a semmibe vész.

Aztán még ez utolsó csatára az emberi értelem mellett, teljes mellszélességgel végig csinálnak egy kampányt szinte a semmiből, erejük és forrásaik teljes bedobásával egy választási médiaháborút, és elvesznek. Győznek az egymondatos, egybites szlogenek, a megosztás és a hergelés politikája. Ami elbukik, az az emberi értelem, amely talán majd újra kicsírázik, mert vannak, akik nem adják fel, mert értik és tudják, hogy az erőszakos hatalmak csak időlegesen maradnak fenn, és egy nép vagy éppen az emberiség sokkal többet ér vagy jelent a világidő szalagján, mint a népeket manipuláló érdekemberek erőszakos politikai pókhálói. Találják meg ezt a dokumentumfilmet, amíg lehet! A hasonlóságok bármilyen más népek helyzetéhez talán csak viszonyítási alapok. Gondolkodjanak, viszonyítsanak. Ha akarják nézzék meg a filmet, én itt találtam meg: Amíg még nézhetjük.

Más: Az emlékezet. Egy holokauszt megemlékezésen volt szerencsém Pap Richárd antropológus előadását meghallatni. Papp Richárd, az ELTE Társadalomtudományi Kar Társadalmi Kapcsolatok Intézetének igazgatója. Idézek a „Már csak az van, ami nincs” filmvetítés felvezetőjéből: „Közel nyolcvan év telt el a holokauszt tragédiája óta. Az áldozatok és szemtanúk nemzedékének tapasztalatai lassan átalakulnak a társadalmi emlékezet mintáivá. Mindeközben Közép–Európában az elmúlt évtizedekben nem volt kollektív szembenézés, nem volt nyilvános és átfogó társadalmi diskurzus a vészkorszakról. A felejtés és az elhallgatás problémái, az antiszemitizmus társadalmi megnyilvánulásai és a holokauszttagadás narratívái Magyarországon is jelen vannak.”

Amit én az előadása lényegének tartottam: sem a meghaltak leszármazói, sem pedig a holokausztban tevőlegesen résztvevő emberek leszármazói a mai napig nem tudták emberséggel és értelemmel feldolgozni ezt a szörnyű világégéskori eseményt, amikor ember az embernek volt a szó szoros értelmében a farkasa. Tabutéma. Az áldozatok leszármazói között is. Ha tanítják is, bezárkózik az értelem és a lélek. És most nézzen magába, kedves olvasó! Mit tud maga a holokausztról? Talán azt észleli, hogy néha a médiamegemlékezés erősebb, néha már csak olyan „tudjuk le oszt jó’ van” alapú. Néhányan tagadják, mások relativizálják, megint mások nevetnek rajta. Ecce homo!
Márpedig a szembenézés az emberiség ellen elkövetett bűnökkel alapvető fontosságú, mert a múlt megértése nélkül ködös a jövőkép is, és azt tudjuk már a szegregátumokban élők viselkedésmintáiból, hogy a ködös jövő csak a mában élést jelenti, a jövőre koncentrálni képtelen. A rémtettek körülötti csend megbetegíti a társadalmat – és ebben nagyon igaza van Csepeli Györgynek és Pap Richárdnak.

Utolsó kicsi, de durva hír a közelmúltból a Portfolio oldaláról. Elképesztő jóslat jött Moszkvából: részletesen elmondták, milyen jövő vár Európára és Amerikára. Részlet a cikkből: „Az orosz műsorvezető úgy látja, „elkerülhetetlen,” hogy iszlám kalifátusok jelenjenek meg Európában, emiatt pedig a kontinens „végzete,” hogy polgárháború legyen. Úgy véli, a „globalisták” elmenekülnek majd Európa északi részébe, vagy lehet, hogy teljesen elhagyják Európát. Szerinte a nacionalista, tradicionalista országok ütköznek majd meg az iszlámmal.” Ha van kedvük, olvassák el a cikket. Számomra egy hatalmi médiapropaganda, ami erőt ad folytatni a megszálló harcot és szembe nézetni szegény oroszokat a világgal. Egy kis nacionalizmus, egy kis ijesztgetés, egy kis szemétség, semmi más. DE HÁT!

A három téma összefoglalója következik. Szinte mindig zajlik a médiaháború a világban, világokban. Aki a hatalmat akarja gyakorolni vagy megtartani magának, mind vágyik arra, hogy uralma alá helyezze a negyedik hatalmi ágat. Talán az a legfőbb ismérve, hogy elfed dolgokat, rövid és velős (olykor már eszelős) szlogenekkel operál, mint például: „A szomszédunkban háború dúl! EZ VESZÉLYES!”, „A DOLLÁRBALODAL, az veszélyes.” És a többi őrület, ami ömlik a fideszközeli médiából IS, lassan megosztja és megőrjíti az embereket, miközben nincs a városukban egy busz, ami elszállítaná őket „Á”-ból „B”-be. Megtekintve az indiai dokumentumfilmet, bizony abba az irányba haladunk, hogy a sok manipuláció után már csak egy ellenségkép kell, és egymásnak ugranak a magyar emberek, miközben például nincs egy buszjáratuk, hogy az otthonukból eljussanak a járóbeteg-szakrendelésre, ami 3-4 kilométerre van tőlük. Az orosz hír egy háborút gerjesztő ország melldöngetése, King Kong rémülete és rémisztegetése, amitől félni kell, mert a manipuláció képes ölni! Most persze azt hiszik, hogy a célpont Orbán Viktor népe és cikizése. Hát nem. Kávéfolt vagyunk csak egy nagy terítőn, ahol sok beteges kisebb-nagyobb kávéfolt kezd megbolondulni, de a teljes TERÍTŐ MI VAGYUNK! MI, A NÉP! Mi fogunk szenvedni a sok nacionalista majomkodás, a beteges hatalomféltés és a gazdasági uralkodó réteg félelmei miatt úgy, hogy tényleg vannak közös pontok, amelyekben egyetértünk, de senki nem a megoldást keresi, hanem a győzelmet mások felett!

Ezeket az őrült dolgokat köti össze egy holokauszt megemlékezés bennem, amikor egy modernkori tudós végül is azt mondja: több millió ember megöléséről beszélni szándék nélküli, mégis akaratlagos tabutéma. Egy olyan gát, amit nem vagyunk képesek lebontani. Azaz akár mikor megtörténhet újra!

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.