Mottó: Minden, amit szeretettel teszel, azok a helyzetek, amelyeket így teremtesz, azok a döntések, amelyek alapja a szeretet, azok mind jól lesznek elrendezve. Cselekedj ezzel az erővel! Bucsi Mariann

2013. április 14-ét írtunk. Menyhért Ildikó meghívott az általa szervezett, „Mit tenne Klebelsberg a zárt telepek nyomorában élő cigány és nem cigány gyermekek boldogulásáért?” – elnevezésű rendezvényére a budapesti VIII. kerületi Polgárok Házába. Azt hiszem, diplomás pedagógusként oktatási szakértő volt abban az időben. Azóta Ildikóval a kapcsolatom megszakadt. Arra még emlékszem, hogy talán a fideszközelisége vagy valamely jobbikosnak titulált dolga miatt az úgynevezett „értelmiségi romák” belekötöttek. Emlékszem, hogy tanított valamennyi időt a Tiszabői Általános Iskolában, olyan 2013-14 környékén. Tudják, hogy van ez. Az ember életében vannak ismerősök, barátok, akik állandósulnak, és vannak olyanok, akikkel jó, ha tízévente találkozunk, vagy még annyi sem. Most talán nem is ez a lényeg, hogy csak néhány alkalommal találkoztam egy számomra szimpatikus emberi lénnyel, hanem az, amit egy alkalommal, az előadása során értéket kaptam tőle.

Témája a cigány közösségeken belül megtalálható tápláló-befogadó anyai arkhé volt. Akkor sem, most sem könnyű feladat felidéznem, megértetnem 10 év távlatából azt, amit tőle hallottam. Azonban úgy érzem, hogy meg kell próbálnom átadni az érzést és a gondolatokat. Akarom, mert nekem új volt a tartalom és hátha másnak is az. Értelmet nyert számomra az, hogy mi az a kapocs, az az elveszett kapocs, az i-re a pont, ami miatt oly sokszor sikertelenség veszi körbe a cigány közösségeket (és természetesen a hogyan lehetne ezen változtatni is nagyon érdekelt).

Mélyről kezdem, ősidőktől és hatalmas ugrásokkal össze-vissza fogok haladni. A cigányok tudják, mit jelent ez a szó: chohanyi. (Eszembe jutott a magyar hóhányó kifejezés, de az valószínűleg a cigány hohano – „hazug”, „csaló” szóból származhat etimológiai szempontból.) Nem is ez a lényeg, hogy mennyire hiányos a cigány nyelvtudásom, hanem az, hogy vajon az ősemlékezetbe, miért is vésődött be annyira – és oly sok helyen – a rossz, a csúf boszorkány képe az emberekbe. A nem cigányoknál is! Megvan a válasz, gondolkodott már ezen? Mik köze ennek a pedagógiához?

Szóval Ildikó vázolni kezdte a cigány közösségek közötti különbözőségeket a cigány nők személyiségjegyeinek erős, sarkítással is vegyes személyiségrajzát. Saját életéből vett történeti elemekkel illusztrálta, hogy milyen közegben nőtt fel és milyen sarokpontjai voltak az életének. Édesanyja egy – Ildikó által – roncsoltnak nevezett cigány közösségben nőtt fel. Ildikó nagymamája koldult, nem volt ideje a lányával eleget törődni, így nem is alakult ki benne a tápláló, a saját vagy más gyermekeket befogadni tudó anyai arkhé sem. A gyermek (Ildikó anyja), ha a koldus édesanya üres kézzel tért haza, akkor dühös volt (hisz egész nap nem evett semmit) és szidalmazta az édesanyát, ami az anya számára elfogadott nyugtázása volt a sikertelenségének.

Egy ilyen gyermekben nem fejlődnek ki a női, anyai ösztönök azon a szinten, ami befogadóvá, táplálóvá tudná őt tenni a közössége számára. Egy ilyen közösségben a harc, „harc mindenért és mindenáron” az elfogadott elem (az arkhé), nem pedig a közösség egyben tartása. Ha mégis, az csak és kizárólag a közös, olykor elítélhető érdekeken alapul. (Persze, szerintem ez nem cigányspecifikus elgondolás, de annyiban lehet érdekes, hogy egy szegregátumban, szegény közegben hatványozottan nem mindegy, hogy hogyan nevelik a jövő felnőttjét.)

Ildikó apja más közösségben nőtt fel. Ott a nők szerepe felértékelődött. A befogadó, tápláló arkhé minden gyermekkorú kislányban fejlődhetett, mert az anyák – érezve a felelősséget saját és a közösségük gyermekei iránt – nagy fazékkal főztek, ami tulajdonképpen befektetés volt a jövőbe, hiszen a gyermekek megtanulták, mit jelent a közösségért tenni úgy, hogy nem várnak viszonzást, és az mégis jön magától. Ezek a nők nem voltak chohanyik.

Ide illesztek be egy saját történetet. Egy nagyközségben nőttem fel, Tarcalon. Furcsa hármasság volt jelen a településen belül, amit persze gyermekként vajmi kevéssé érzékeltem. Voltak a „magyarok”, a „régi cigánytelepi cigányok” és az „újtelepi cigányok” a csökkentett igényű úgynevezett „cs” házaikban. Én a Fő utcán nőttem fel. Köszönhetően a romungro nagyanyámnak, aki eldöntötte, hogy a régi cigánytelepről igenis ki fog költözni egyszer a „magyarok” közé.
A nagyapám szakmunkásbizonyítvánnyal rendelkező jó mesterember volt, nagyanyám pedig igen következetesen spórolós. Meg is lett az eredménye, vettek egy házat a Fő utca 62-ben, ahová később a szüleim is költöztek velem az olaszliszkai nagyapáméktól. (Néhány év múlva aztán apám is vett egy házat szintén a Fő utcában.)

Nagyi igen következetes volt. Érezhető volt rajta az a kettősség, amiről Ildikó az előadásában beszélt. Roncsolt környezetben, apa nélkül nőtt fel ő is. Bár nem lehetett olyan érzelemhiányos a környezet, ahogy Ildikó azt sarkította, de nem is volt benne az a bizonyos „majomszeretet”… A lányait gyönyörűen és példásan nevelte, hogy a „gorok”, a magyarok sem különben. A nagyapám más közegből jött. Érezhető volt a különbség. Ő teljesen fesztelenül viselkedett bármely csoportban, míg nagyanyám sokkal visszahúzódóbb volt idegen környezetben. Láttam, megéltem dolgokat. Furcsamód én is jól éreztem magam minden csoportjában a népességnek. Nem voltak előítéleteim. Ugyanúgy eljátszottunk az öcsémmel Tóth doktor fiával, mint a régi cigánytelepen lakó gyermekekkel, ahol Zsófi nénje lakott. A befogadó-tápláló arkhéra példa nekem ő, Zsófi nénje. Nem voltam egy egyhelyben ülő típus. Zsófi nénje nagyanyám rokona volt, de sokkal közvetlenebb más gyermekekhez, mint a nagyi. Ha elmentünk a kis házához, mindig megkérdezte tőlem: „Nem vagy éhes, Ferike?” És amikor látta az idős nő, hogy a többi is az, akikkel vagyok, hát mindenkinek adott enni. „Hányjátok az orrotok alá, aztán menjetek magatoknak tovább!” Hát ilyen volt. Szerencsés ember vagyok. A különböző rokoni szálak mentén szinte mindenki jó szívvel fogadott a romák között, és mint később kiderült, büszkék is voltak rám. Nem panaszkodom azonban a „magyar” közegre sem. Közel nem volt ekkora gyűlölködés, mint most! Voltak látható vagyoni különbségek, de a gazdagabb nem próbálta azonnal letarolni, maga alá gyűrni a másikat, hanem tisztességgel kezelték egymást az emberek. Tisztességes, becsületes, értékes és jó emberek lakták Tarcalt. Jó közeg volt. Vegyes közeg volt. Sajnos a rokonaim nem beszélték nyíltan a cigány nyelvet, de felnőttfejjel azt mondom, hogy a szinto és a lovari is jelen volt, azonban már feledésbe merült, mire én érkeztem.

Bocsánatot kérek ezért a shakespeare-i félréért, de tény, hogy láttam példát elutasító, másokat nem befogadó, gyerekeknek kerülendő asszonyokra is, és bizony a többségben az erős anyai ösztönökkel, gyermekszeretettel megáldott emberekre is. Mindig jó szívvel gondolok vissza abba a szegényes világba, ahol nem csak a család (a társadalom alapvető egysége) volt jelen az életemben, hanem a közösség is, ahol bár kicsit „elmagyarosodtam”, mindig jó szívvel fogadtak a cigányok is.

Hogy ez a fentebb vázolt különbség mit okoz a közösségre nézve? Igen sokat! Míg mások azt hiszik, hogy az előítéletek vannak igen nagy befolyással a cigány közösségek életére, addig – ezek után – azt állítom, hogy a női szerepek, a rögzült vagy változás alatt álló arkhék kifejlődése vagy fejletlensége az oka és okozata annak, hogy mit gondolnak, mit érzékelnek az adott közösségről mások, a közösségeken kívül élők! Egy olyan csoportban, ahol a gyermek élelmezése, ruházkodása, fejlesztése, szellemi táplálása iránt az anyában nem fejlődött ki igény – mert sokat van távol, vagy így nőtt fel ő maga is, hogy ennek nincs jelentősége –, ott a gyermek kénytelen „egyedül” felnőni. Parancsokat, utasításokat kap, igazi szeretet, ritkán. Ezt látta, ezt hozta magával. Sajnos azonban benne sem alakul ki az, amit mások anyai ösztönnek, Ildikó pedig befogadó-tápláló arkhénak nevez. Azok a nők, akik nem bírják elviselni a lábuk mellett sertepertélő gyermekeket, azok, akiknek eszébe sem jut, hogy milyen fontos a táplálás gyakorisága és rendszeressége, azok, akik nem tanultak meg önzetlenül adni gyermekkorukban, azok bizony nyűgnek érzik a gyermeket, aki kénytelen így felnőni. Mások gyermekeinek befogadása pedig szóba sem jöhet. Az ilyen belülről roncsolt közösségekből sokkal többen konfrontálódnak a környezetükkel, sokkal többen kerülnek börtönbe is.

Mi igazolhatja, amit fentebb leírtam? Egy másik közösség. Akik legalább annyi előítéletet viselnek el, mint a zártabb, elutasítóbb roma közeg. Rájuk – sajátjaikon belül – a befogadó, tápláló közösség a jellemző. Találják ki, melyik az!
Ildikó elmondta, hogy 10 éves kora körül neki természetes volt, hogy amikor a szomszéd tyúkja áttévedt hozzájuk és a szomszéd követelte vissza, akkor egy veszekedés keretében egyszerűbb volt eltörnie a tyúk lábát és átdobni azt a kerítésen, lezárva a vitát azzal, hogy „na így jár minden tyúk, amelyik átteszi ide a lábát”. A territórium védve volt, az „ellenség” porba hullott! (Utólag beillesztve: Ildikó elmondta, hogy tulajdonképpen nem tudta eldönteni, kié a tyúk, mert lehetett volna az övék is, így hát tudatosan cselekedett, és a szomszédnak úgy felment a vérnyomása, hogy mentőt kellett hívni hozzá.) A roncsolt közösségben felnövő édesanya nem rótta meg a lányát ezért a viselkedésért, hanem inkább nyugtázta, megerősítette a cselekvés helyességét a gyermekben, aki ezek után a viták hasonló, erőszakos lezárásában látta a konfrontálódás megoldásának módját. Ugye milyen egyszerű!

Amikor Ildikó a barátnőivel 10-12 évesen lángost sütött a cigány gyermekeknek, és boldogsággal töltötte el őket a majszoló gyermekek látványa, igen kurtán és igen furcsán azonnali feddésben részesült az anya részéről. A belsőleg roncsolt közösségből jövő anya helytelenítette ezt a viselkedést, mert az ő közegében „farkastörvények” uralkodtak, és elképzelhetetlen volt ez a fajta, érdek nélküli adakozás. A történetbe itt illeszkedik be az apa világa, aki átlátva ezeket a helyzeteket megtiltotta az anyának a leánya további „nevelését”. Látva azt, hogy az anya közegében a gyermeknek mindenért meg kell harcolni, és ez az elfogadott, egyre kevesebbet engedte oda a gyermekét. Ildikó szabad kezet kapott, élhette a befogadó-tápláló anyaszerepet erősítő apai közösség mindennapjait.

Talán nem kell ragoznom. A jelenlegi külső és belső farkastörvények közötti világban szükség van a tápláló-befogadó anyai személyiségjegyek, „arkhék” fejlesztésére. Mindenkinek! Akár az iskolában is. Hogy tudjon adni önzetlenül a leendő anya, hogy kifejlődjenek azok az anyai ösztönök, melyek a közösséget rettentő erős módon fejleszteni képesek! A többségnek is, mert ott is több lassan, mondjuk így, a „boszorkány”, mint a befogadó-tápláló anya típus. Durva, de így van, szerintem. Ezért találkozunk gyermekbántalmazásokkal lépten-nyomon. Ezért van az, hogy a valós anyai szeretet nélkül, a női szerepek elmaradásában fejlődő fiatalok képesebbek a „bűnök” elkövetésére, mint azok, akik befogadó-tápláló nők között nőttek fel! Tulajdonképpen a felnőttekre is vonatkoztatható ez az álláspont.

Ha az anya, a nő lelkületében kifejletlen, visszamaradott befogadó-tápláló arkhék vannak, ha ez több generáción keresztül így marad, akkor egyre jobban elsorvad egy alapérzés. Az anyai szeretet szépsége már csak mítosszá válik, végső soron elidegenedünk egymástól, értelmi képességeink, empátiánk sérül, mert „boszorkányok” – „chohanyik” nevelnek fel minket.

Ne keverjük, az, hogy önök mit gondolnak az árva keresztény hitvilágukban a boszorkányokról, számomra nem jelent semmit, maximum hatalmas elmaradottságot. Akiket valamikor máglyára küldtek, mert elkülönülten, a települések szélén éltek, gyógyítottak és komoly természettudományi tudással bírtak, azok számomra igen tiszteletreméltó javasasszonyok voltak, akiket az aljas emberi irigység vitt a tűzhalálba, nem a gonoszság!

Emlékeznek a szólásra: „Minden sikeres férfi mögött egy nő áll!” De milyen nő? No, ez a nem mindegy! Ha a farkastörvények szerint tolják előre a férfit, akkor abból harács lesz! Ha a tápláló, befogadó arkhé szerint, akkor abból a férfiből valószínűleg egy közösségben gondolkodó jó ember, akinek nem minden a pénz. Egy másik közhely: nézd meg az anyját, vedd el a lányát! Nem lehet, hogy éppen azért, hogy megismerje a leendő anyósa közegét, hogy rádöbenhessen, mit várhat el leendő gyermekei anyjától, milyen arkhékat örökölt a szeretett nő?

Hölgyeim! Legyenek befogadók, táplálók és fejlesszék ki minden kislányban ezeket az arkhékat, hogy mi férfiak is mások, jobbak, nőtisztelőbbek, nőkövetőbbek tudjunk lenni, jobban és közösség-centrikusabban tudjunk élni és teljesíteni.
A boszorkányok meg maradjanak meg a mesék lapjain…

Kellemes hétvégét kívánok!

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)