BEZÁR

Közösségi média

A SZÓLÁS JOGÁN

Akit az istenek gyűlölnek, nevelővé teszik – avagy az én szolidaritásom

Ez a mondat az általános iskolai fizikatanárom szobájának falán volt kiírva. Akkor még nem értettem pontosan, miért tesz ki ilyet egy pedagógus, akit szeretnek a diákjai, mert jól tanít, szakkört vezet, igyekszik megszerettetni tárgyát a diákokkal. Ő is szerette a diákokat. Ő nem átlagos tanár volt.


Kosztonyák Katalin

családi archívum

Ez a felirat elraktározódott bennem. Világéletemben imádtam a gyerekeket, szerettünk iskolást játszani, szívesen átadtam nekik azokat az ismereteket, amikkel én már gazdagabb voltam. Tanár akartam lenni. Általánosban hozzánk bukott fiúkat „kényszerkorrepetáltam” oroszból, akik utána jobb jegyet kaptak.

Azt mondhatom, hogy – kevés kivételtől eltekintve – jó tanáraim és tanítóim voltak. Amit ők csináltak, ahogyan tették a dolgukat, tetszett, és elképzeltem, hogy valamikor majd én állok a tábla előtt, és egy osztálynyi csillogó szemű gyerek issza a szavaimat. Nem, nem a hatalom érzése motivált, nem az, hogy adhatok rossz jegyet is, beírást is. Meg akartam tanítani a gyerekeknek mindazt, amit én már tudok.

Alsóban a tantermünk falán gyöngybetűkkel ez állt:

„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.”

Ez belém ivódott egy életre. Mind a mai napig próbálom eszerint végezni a munkámat.

Felsőben volt egy magyartanárnőm, akinek egyszer jeleztem, hogy egy szót szerintem nem úgy kell helyesen írni. Nem voltam szemtelen, ő sem reagált rosszul: azt javasolta, következő órára nézzünk utána mindketten. Megtörtént. Nekem lett igazam, ő egy régebbi változatot használt. És ő ezt elismerte. Rettentő nagyot nőtt a szememben.

A magyartanárokkal szerencsém volt. A gimnáziumi magyartanáromért hálás leszek, amíg élek. A négy év alatt egyetlenegyszer sem kellett kimennünk felelni, miközben láttunk más osztályból diákokat rémülten magolni a nyelvtani szabályokat óra előtt. Ő a dolgozatok és az órai munka alapján meg tudta ítélni, kinek mennyit ér a tudása. A memoriterekkel „gyilkolt” minket, utólag ezért is hálás vagyok. Bizonyos szavakat egyenesen üldözött, például a verseket sem ‘kívülről’ kellett tudnunk, hanem könyv nélkül, fejből mondtuk. Bármikor bárhonnan könnyedén idézett, és azt tanította, hogy nincs az az élethelyzet, az a jelenség, szituáció, amelyiket a mi egyszerű szavainknál, kifejezéseinknél ne lehetne szebben leírni valamelyik irodalmi műben lévő idézettel. Ez tökéletesen igaz.

Az osztályfőnököt is nagyon szerettem. Fiatal volt még, mi voltunk az első osztálya. Ő is nagyon szeretett minket, mi is őt. Irigykedtek is rá más osztályfőnökök. Történelemtanárnak meg egyenesen kiváló volt. És a ’70-es években mert nekünk olyan dolgokat elmondani, amelyek a hivatalos történelemkönyvekbe nem kerültek bele.

Nyelvtagozatos osztályba jártam, sokat köszönhetek az orosztanárnőmnek és az angoltanárnőimnek is.

Kossuthos voltam. Minden április negyedikei és november hetedikei iskolai ünnepség a Kossuth Egyetemen volt az Aulában. Ezen alkalmakkor osztottak okleveleket is tanulmányi versenyen elért eredményekért. Elképzeltem, hogy majd ide fogok járni, utána pedig tanítok valamelyik iskolában. A szalagavatónk nem sportcsarnokban volt, hanem a Díszudvaron, ami az egész esemény fényét emelte. Igen gyakran még a különórákat is itt tartotta a tanár, akihez jártam. Neki szintén örökre hálás leszek azért, amiért nem hagyta, hogy nem megfelelő kiejtéssel tanuljak meg angol szavakat. Ebben olykor a kíméletlenségig elment. Hogy is mondta József Attila? Dolgozni csak pontosan, szépen, ..

Felvételiztem. Nem sikerült. Elengedtem. Nem volt kedvem egy évvel később is asszisztálni ahhoz az eljáráshoz ugyanitt. Az is felmerült bennem, hogy elmegyek képesítés nélkül tanítani (akkor még volt ilyen) kisebb településre. Aztán mégsem. Elmentem máshová dolgozni. Következő évben az országban először fordító-tolmács szakot indítottak Szegeden. Azt végeztem el.

A középiskolai magyartanárom közben a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) vezetője lett Debrecenben. Iskolák nem álltak velem szóba, ő bizalmat szavazott nekem, és kaptam gyerekcsoportot angolból. Majd többet, majd felnőtteket is. Mégis megadatott a tanítás. Nem volt ellenőrző, bizonyítvány, nem kellett jegyet adnom. Tanítottam a tanítás öröméért. Nagyon szerettem. Nem tanultam pedagógiát és módszertant, ezért nem voltam alkalmas iskolai tanárnak. Viszont határozottan emlékeztem rá, mit hogyan tanítottak nekem az iskolában, és azt gondoltam, ha az egyszer már bevált, talán nálam is működni fog. És működött. Kilenc csodás tanév lehetett az enyém. Megadta a sors azt is, hogy orosz tisztfeleségeket taníthattam magyarra. Feledhetetlen élmény volt az is. Majd egyéb más nyelvtanfolyamokon nyílt lehetőségem az ismereteim átadására.

Miközben élveztem a tanítás nyújtotta lehetőségeket, élményeket, tudtam, hogy mindez egy iskolában másképp zajlik. Itt nem volt fegyelmezési nehézség, dolgozatjavítás, értekezletek, osztályozó konferencia, nem volt napló, nem kellett igazolniuk a hiányzást. Annyi dolgom volt, hogy megtartsam becsülettel az órákat. Akkor már nem bántam annyira, hogy így alakult. Pedig az még egy jobb világ volt. Régebben voltak a szakfelügyelők, akik valaha gyakorló és jó pedagógusokból kerültek ki.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé sajnáltam, hogy ebben a mostani őrületben nem kell részt vennem. Osztálytalálkozókon hallgattam a pedagógussá lett volt osztálytársak egybehangzó panaszát a rengeteg adminisztrációs teherről, a portfolióról, különböző, számomra értelmetlennek tűnő feladatokról. Amiknek semmi köze magához a tanításhoz. Közben beépült pár nagyon is nélkülözhető gittegylet a láncolatba, ahol többnyire olyanok osztották az észt, akik a katedrán felsültek volna. Sokszorosan átjárta az oktatás rendszerét a politika, becsúsztatva mocskos csápjait a legapróbb helyekre is. Már nem a tanítás lett a lényeg. Nem a kiművelt emberfők sokasága. Jóllehet volt időszak, amikor épp a jelenlegi uralkodó párt akart mindenkiből diplomást csinálni. Valaha rengeteg jó szakmunkás volt ebben az országban. Aztán nem volt elegendő utánpótlás. Rengetegen akartak diplomások lenni, akár büfé- és ruhatárszakon vagy partjelzőszakon. Mert indítottak mindent.

Nagyon sok jó szakmunkás évek óta külföldön dolgozik, akik itthon vannak (és jók), azoknak a határidőnaplója hosszú időre betelve. Na, ezt sikerült jól elintézni.

Annak idején nálunk mindig a tanárnak volt igaza. Soha olyat nem hallottam a szüleimtől, hogy az a hülye tanár így vagy úgy. Ha valamivel nem értett egyet anyukám, elment az iskolába, és megbeszélte a tanárral. Nem voltam problémás gyerek. De soha nem szidták előttem egyik pedagógust sem.

Ma nagyon sok tanárnak el kell viselnie bármilyen alázást is, szülőtől is, olykor még a diák is beszólogat. Esetleg olyan diák, akinek nem sokkal kevesebb a zsebpénze, mint a tanár fizetése. Vannak helyek, ahol a szülő tettleg is bántalmazza a tanárt. Sok-sok év rombolómunkája van ebben. Erre ne legyenek büszkék, akik idáig juttatták a helyzetet. Egy normális országban, normális társadalomban a pedagógus megbecsülésnek örvend. Erkölcsileg és anyagilag is. A hanyatló Nyugaton sem a tanárok viszik haza a legmagasabb fizetéseket, de ahhoz eleget, hogy biztonságosan, kényelmesen meg tudjanak élni belőle. Jó pap is holtig tanul, tartja a mondás. A pedagógusnak is folyamatosan fejlesztenie kell magát, lépést tartania a technikai fejlődéssel (legyen bármilyen szakos), naprakész információkkal bírni a világ dolgairól. Mert a diák kíváncsi és kérdez. Arra pedig felelni kell. A művelődés, a továbbképzés, a naprakészség nincs ingyen. Sok-sok idő, energia és pénz. Vacak fizetésből. Hiszen az nem munka, ez hivatás. Örüljön, hogy taníthat. A tűzoltóknak is ott van fizetéskiegészítésnek az adrenalin.

A tanárok tűrtek. Beletörődtek. Minden újabb és újabb eszement ostobaságot lenyomtak a torkukon. Ők pedig tették a dolgukat legjobb tudásuk szerint, olykor fogcsikorgatva. De tanítani kellett, mert a diákokat nem érheti hátrány. Miattuk vállalták. Kizsigerelve is, kiégve is, kizsákmányolva is.

Így utólag látni, hogy talán nem kellett volna. Már évek óta nem. De valószínűleg ők sem hitték, amit annyian nem akarunk hinni, hogy mindig van lejjebb. És még lejjebb. Az átkosban is volt, Gyurcsány alatt is volt az oktatásnak és a kultúrának saját minisztériuma. Mára eljutottunk oda, hogy egy exrendőr irányítja, felügyeli, uralja, dirigálja az egészségügyet, oktatást és belügyet. Ahogy az Alapjogokért Központot egy – az alapjogokat tehénszaros gumicsizmával taposó – néven nevezhető értelmes munkát nem végző, túljavadalmazott fideszes gittegylet irányítja. A sztrájkhoz való jog – amennyiben megfelel a követelményeknek – alapjog. Itt pedig megfelelt, mert a sztrájk a munkavállaló gazdasági és szociális érdekei miatt volt meghirdetve, nem pedig politikai célok érdekében. A kormány ennek ellenére betiltotta. A pedagógusok esetében. Jogtalanul. Aztán fizetésemelést adott a katonáknak és a rendőröknek. Természetesen nem szívjóságból, hanem, hogy nagyobb elégedetlenség esetén legyen, aki védi a tyúkszaros életüket. Hogy is volt a köteles házmester egykori nyakba akasztott tacepaóján?

„A rendőrállamban a rendőr fizetése magasabb a tanárénál, a jogállamban fordítva.”


Kövér László

Facebook

Hát, bizony. Akkor abban, ugye, nincs vita köztünk, hogy ez egy rendőrállam? De nem csak az ő fizetésük magasabb. Ott vannak például a kormány különböző posztjain bújtatott milliós fizetésű ráczzsófikák, a ma már csak politikai influenszerként ténykedő, kilóra megvehető államtitkárok, helyetteseik, kormánybiztosok, ők kicsit több millióért. A falábú focisták le se hajolnának annyiért, amennyit egy pályakezdő tanár kap a számlájára fizetéskor. A lakájmédia csahosai is valószínűleg a többszörösét viszik haza az említett nevetséges jövedelemnek.

Akik nem bírták, már elhagyták a pályát. A többiek közül is biztosan sokan fontolgatják ezt a lehetőséget. Aki pedig nem tetszik, azt kirúgják. Már eddig is 16 ezer pedagógus hiányzik a rendszerből. A többiek nem fogják bírni. Sem a terhelést, sem azt, hogy a szemük láttára épül le az, amit felépíteni igyekeztek tudásból, elhivatottságból, lelkesedésből. Már a diákok sem bírják. Már nekik is sok látni a kizsigerelt, elkeseredett tanárokat. Már ők is az utcára mennek, mert ők még annyira sem félnek, mint sok tanár. Ezt már jóérzésű ember nem nézheti tétlenül.

És akkor ismét kimaxolja ez a tróger bagázs a cinizmust. Brüsszelt teszi felelőssé mindenért. Egy ország pedagógusainak bérrendezése mióta Brüsszel feladata??? Majd, ha onnan jön pénz, akkor lesz béremelés a tanároknak. Nektek honnan volt, gyerekek? A már eleve jó fizetéseket annyival emeltétek, amennyit más bruttóban, összesen meg se keres. És ráfér a képetekre a benzinköltség, amiből az egész rokonság ingyen furikázik. A 400 ezres lakhatási támogatás, amennyibe nem kerül egy olyan albérlet sem, amelyikben életvitelszerűen, kényelmesen éldegél egy család. Mondjatok le ezekről, van elég szép fizetésetek, kitelik abból a költség. És akkor még hol vannak a kuratóriumi tagságért járó hatalmas összegek?

De nem, ők nem érik be ennyivel. Nemzethy inzultációt hirdetnek. Nem biztos, hogy megússzuk 10 milliárd forint alatt. Itt most valójában egy maratoni hosszúságú kisípolás következik, hiszen „a gyereknek kél káromkodni kedve”. És még szégyenérzetük sincs, hogy kiderült, tulajdonképpen VAN pénz a tanárok béremelésére, csak a szándék nincs meg. Elszórják inkább parasztvakításra, agymosásra, az ipari méretű hazugságokra.

A nemzet napszámosai nem a kormány lába kapcái, nem a lábtörlői. Erkölcsi analfabéták döntenek a sorsukról, ez tűrhetetlen. Én arra biztatok minden pedagógust, hogy ne adja fel, tartson ki. Ők picit most vizsgáznak a diákok előtt. Bátorságból, kitartásból, összetartásból, bajtársiasságból.

Tudom, könnyű nekem ebből a – kicsit nagyképűen hangzó – én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon pozícióból beszélni, bátorkodni, engem nem tudnak a tanári állásomból kirúgni. De higgyék el, én Önökkel vagyok, és arra biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt.

Nem fognak tudni minden tanárt kirúgni. Azt már nem merik meglépni. Hiszen Brüsszel is figyel. Nem azt nézi, amit mondanak, hanem azt, amit csinálnak.

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...