BEZÁR

Közösségi média

BASAHALOM BOULEVARD

Megtévedtek

Valami görögféle salátát kívánt a család a vasárnapi ebédhez, elindultam beszerezni a hozzávalókat a lakótelepi zöldségboltból, szeretek odajárni, életes hely.


zöldséges
(A fotó illusztráció.)

Éppen egyedül volt a zöldséges, halkan rádiózott, ahogy szokása, én meg szinte vakon, a törzsvásárló otthonosságával indultam a bolt sarkába, ahol a kígyóuborkás láda van a polcon, mellette meg a paradicsomos, alatta a lilahagymás. Nyúltam előbb az uborkáért, hát alma van helyette, az a kicsi, sebhelyes, savanyúfajta. No?! Mozdultam a paradicsomért, ott meg sárgarépa… Egyedül a lilahagyma státusza nem változott. Látta a zöldséges a megtorpanásomat, a tétovát, megszólalt.

– Néhány nyugdíjas megtévedt. Azért.

– Eltévedt? – csodálkoztam rá. – Hiszem már vagy tíz éve mindig ezen a polcon volt a kígyóuborka, a paradicsom…

– Nem el, hanem meg. Megtévedt – ismételte magát a zöldséges, lassan mondva, hogy megértsem.

Nem értettem meg. Az erős testalkatú, amúgy békés természetű kereskedő legyintett egy nagyot a levegőbe, aztán belekezdett.

– Jár ide sok nyugdíjas igen régóta, már akkor itt vásároltak, amikor még nem voltak nyugdíjasok. A többségük egykor a szép árut vitte, mostanában már inkább megvárják, hogy szottyosodjon-fonnyadjon, ami kéne nekik, és akkor vesznek belőle, ha olcsóbb lett az ára. Így van ez, szegényedünk, a fene megeszi. Szóval az utóbbi időben észrevettem, hogy a jobb áru akkor is fogy, ha nem vásárol senki belőle. Nem nagyon fogy, de szemmel láthatóan, én legalábbis látom a ládák változását, elvégre ez a szakmám. Ezért aztán kezdtem jobban figyelni, bár a drágább dolgok abban a zugban voltak a polcon, ahová nem látok a pult mögül, ott, hiszen onnét kevesebben vásároltak, a könnyebben elérhető helyeken a krumpli van, meg a káposzta, a vöröshagyma. Szóval ahogy helyezkedve figyelgettem, hát azt láttam, hogy vannak ketten-hárman, akik odamennek, megnézik az árut, megtapogatják, mintha csak tájékozódnának, aztán hopp, már be is csusszant egy-egy narancs, uborka, paradicsom a szatyorba. Hát így történt. Nem szóltam nekik, hogy ugyan fizetni is kéne, ha már hazaviszik, nem szóltam… mert nem szóltam. Csak átpakoltam ide a közelembe a ládákat, a mérleg meg a pénztárgép mellé a drágább árut. Tessék, földieper is van, nem magyar, de tetszetős!

Miközben mesélte az átrendezés okát, úgy éreztem, hogy mondanom kellene valamit, reagálnom, bólogatnom, hüledeznem, akármi, de nem tellett tőlem semmi. Csak hallgattam. Úgy tűnt, hogy ő sem akarja folytatni ezt a témát, hiszen a földieper kínálásával lezárta az imént, aztán újra csapott egy nagyot a levegőbe a ládacipelésekben megkérgesedett tenyerével, és folytatta.

– Mondta ezt már nekem korábban a többi kereskedő, amikor hajnalban a nagybanin diskurálunk keveset, hogy van ilyen, de én még nem tapasztaltam, nálam nem volt, igazából hinni sem akartam. Mesélték, hogy a piacon végigmennek a sorokon az ilyenféle nyugdíjasok, olyan is van, aki bottal jár, megállnak egy-egy asztal előtt, mustrálgatják a kínálatot, megtapogatják az árut, aztán hopp. Ballagnak tovább a másik árushoz, ott aztán megint hopp. Hamar megvan így a lecsóhoz szükséges néhány paprika, paradicsom, hagyma, ami elég egy nyugdíjasnak ebédre, sőt még vacsorára is marad neki. Nyáron nem is nagy ügy az a néhány paradicsom, de ilyenkor, május elején még igen megvan az ára. Ha a piaci árustól naponta csak öt-hat paradicsomot vagy paprikát hoppáznak el így, az egy héten vagy egy hónapban már nem kevés. Szorozzuk csak fel! A nagybanin azt is mesélték a kollégák, hogy az ilyenféle nyugdíjasokat már messziről fel lehet ismerni, ha van ideje bámészkodni a kereskedőnek. Bizonytalanul toporognak, nem feltétlenül a korábbi gutaütésüktől remeg a kezük, s elég szúrósan rájuk nézni, amikor megállnak az asztal előtt, vagy egy hangosabbat krákogni rájuk, aztán már riadtan el is rebbennek, mint a verebek.

Míg mondta, addig elé tettem a görögsalátába valókat, lemérte, összeadta az árát, fizettem, elpakoltam.

– Hát így állunk – szólt búcsúzóul.

– Így – válaszoltam, s ez és ennyi lett aznap az elköszönés, mindkettőnk részéről elmaradt a szokásos „viszlát”.

Hazafelé töprengtem, zsurnaliszta földhözragadtsággal azon gondolkodtam, mit érezhet az a nyugdíjas, aki tisztességben leélte életét, dolgozott, gyereket nevelt, rendszertváltott, túlélt, még most is van mersze élni, mit érezhet, amikor belecsusszantja a szatyrába a zöldséget, gyümölcsöt. Elindulnak-e hideg izzadtságcseppek a hátán abban a pillanatban? Van-e gombóc a torkában, összerándul-e a gyomra? Szidalmaz-e valakit némán, hogy erőt adjon neki a gyűlölet? A lopáshoz.

Nem tudom elképzelni sem, mit érezhet. Még nem..

(2014)

A BASAHALOM BOULEVARD korábbi jegyzetei itt olvashatók.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...