Mottó: Elkeserítő, tériszonyos, dekadens korban élünk! Vavyan Fable

Már három hete esett az eső. Az őszi szél tette a dolgát és egyre többször jutott eszébe Óz bádogembere. Csikorognak a csontjai, rendesen. Telik az idő. Ahogy nézett ki az ablakon, egyre jobban vágyott egy cigaretta után. Nem kéne, de tudta, hogy ki fog menni a szobamelegből a természetbe, ahol a szél vadul temeti a nyarat, az eső pedig három hete vele sír. Ilyenkor szoktak az emberek számot vetni önmagukkal, ilyenkor veszik észre, hogy nem halhatatlanok. Ahogy kopogtak az esőcseppek a megtépázott tetőn, úgy cikáztak a gondolatai is. Sokszor van ez így, egyre többször. Mivel elég katonás szemléletű ember, ezt az állapotot nevezi ő gondolati pótcselekvéseknek, mert a lélek néha irtózik a ma feladataitól, és a múltban keres menedéket. Az emlékek pedig magukkal hozzák akaratlanul a számvetést is. Nemcsak a szépet meg a jót…

Miközben a természet néhány villámmal tarkítja a szél ádáz csatáját a fák rozsdás levelei ellen, óhatatlanul eszébe jut néhány emlék a múltból. Az út, ami idevezetett a proletárnegyedbe, azok a csodálatos hibák, amiket valószínűleg újra és újra elkövetne. Most éppen az a szerencsétlen Candide futott be a gondolataiba, aki szerint minden úgy volt jó, ahogy volt. Nagyon rühellte Voltaire-t, de ma már, ötven után, talán kezdi megérteni. Milyen lehet Párizs ősszel? Tényleg olyan szép a Diadalív a széltől kavargó rozsdás falevelek között, szemerkélő esőben? Lehet, hogy már sohasem tudja meg, de volt Párizsban, és a Fekete-tenger is nyaldosta a talpait. Hideg volt a víz, nem ment bele. (Nevermore!)

Valahogy sohasem tudott kaparni. Valahogy sohasem ment neki a gyűjtögetés. Feldereng egy hatszobás ház látványa, ami talán megteremtené azt a presztizst, ami neki mások szerint járna, és talán az anyja sem korholná egy ajtón keresztül, hogy mire vitte, minek tanult, ha most ruhákat cipel másoknak. Nehéz lenne elmondani neki: anya, minden úgy jó, ahogy van, ez a karmám, és béke van a lelkemben. Inkább cipelt. Nem értené meg az anyja azt sem, hogy a nemrégiben elmulasztotta egy barátja díszpolgárrá kinevezését is élőben azért, hogy megírjon egy beadványt egy számára teljesen ismeretlen kisgyermek érdekében, hogy mihamarabb kész legyen az irat, amit megígért, hogy elküld. Ez van. Már túl van azon, hogy karriert hajszoljon. Minek? Tett le az asztalra eleget. Szorongott eleget. Néha még ma is a döntéseivel álmodik, vagy ma például azzal, hogy kereste a zokniját, mert amíg aludt, átrendezték az ügyeletet. 25 év nem kevés egy helyen. Sikerült, ahogy sikerült, milliónyi szép vagy éppen fájdalmasan szép emléke van a múltból. Van mire emlékeznie, akár vállon is veregethetné magát. Neki ez elég.

Vagy mégsem? Talán a gyermekei miatt nem. Sokkal tartozik nekik. Fiatalon az ember még nem érti a gyermeket, mert magával van elfoglalva. A középső fia kapott a legtöbbet az ő fiatalsága miatt. Nehéz középső fúnak lenni. Osztoznia kellett a szereteten, és mindig az elsőszülöttre vagy a harmadik fiúra figyelnek az emberek. Aztán jött a kislány is, aki még nagyobb figyelmet és törődést kívánt. Talán éppen ezért lett ő, a középső fiú, a legcéltudatosabb, a legakaratosabb, és neki vannak komoly fenntartásai az apjával kapcsolatban. Talán egyszer majd megérti, hogy apa őt is nagyon szereti, de mindig azt a gyermekét támogatja az ember, aki a legelesettebb. És ő látszólag sohasem volt az. Sajnos vagy szerencsére? Nem tudja. A lényeg az, hogy a látszólagos mellőzés nem mindig jelenti a szeretet hiányát. Hányan nem fogják ezt soha megérteni, amíg át nem élik!

Nem tudja már melyik orosz kisnovella szólt arról, hogy a polgárháborúban szuronnyal szúrta le a másik oldalra átállt, elfogott saját fiát a férfi, hogy az ellenség ne végezze ki a többi gyermekét is. Ez volt az ellenség kívánsága, és a fiú elfogadta apja kezéből a halált, míg a többi gyermek örökre megutálta az apát. Sokszor megkönnyezte ezt a történetet, ma azt sem tudja, mi volt a címe. Szeretett orosz íróktól olvasni…

Szóval nincs hatszobás háza, nem jólmenő ügyvéd, sokszor élt bele a vakvilágba, égette a gyertyát mindkét végén. Közben persze tette a dolgát is, mindig. Erőn felül is. Amikor szapulják őt, mindig eszébe jut az emberi értékek relativitása. Nem az érdekli, ami nincs, hanem az érdekli, ami van. Alapvetően optimista, képes sztoikusan elviselni a rosszat, szorongani egy darab árva papír miatt, amit még nem küldött el, odaadni a lelkét is akár egy jó szóért, küzdeni olyan dolgokért, amiket mások semmire sem tartanak, dühösen ordítani az igazságtalanság ellen, és akár tudatosan hibázni is, ha a lelki békéjét az hozza meg. Ő még képes ember maradni, akkor is, amikor mások nem! Szókratész behalna rajta! Védőbeszédet mond magáért, magában. Kifogásokat keres, amik számára nem kifogások. Most akkor magában beszél? Bár, nem beszél, csak gondolkodik. Úristen! Neki ez természetes ezen a derengő reggelen! Belenyugszik. Ő ilyen.

Kinézett az ablakon újra, látta a természet fájdalmát, a múlandóságot, a dekadencia és a spleen kézzelfogható jegyeit egy falevélben. Megpróbál jobb lenni. Az ő nézőpontjából még jobb lenni. Persze már meglassúdott a vágta. Talán többet kell gondolkodni, és kevesebbet cselekedni. Talán. Ő azonban az, aki! Változni nem fog, mert nem akar. Büszke ember, aki a fejét nagyon nehezen hajtja le a sokkal erősebb előtt is, vagy nem is hajtja le, inkább szemébe néz idegennek, fájdalomnak, bárminek! Már nem fél, csak félt.

Felvette a kabátját és kiment az elemek közé, hogy közelítse a véget egy szál cigarettával, amitől talán megnyugszik, és folytatni fogja az életet. Mert ő ilyen!