Hangzavar volt, vidáman zajongó emberek. Az anyja tányérokkal egyensúlyozott a többiek között. Az apja kikapcsolta a karácsonyi zenét és Engelbert Blue Spanish eyes című számát indította el, majd az anyja után nyúlt és magához húzta. Táncolni kezdtek, ahogy mindig. Ez a zene volt az életük, a szerelmük szimbóluma. Még a csengőhangjuk is ez volt, naponta többször képesek voltak táncolni rá évek óta. A család pedig a fejéhez kapva nevetett, ahogy mindig, amikor meghallották ezt a számot.

Az asztalnál unokaöccse, aki Olaszországban él az olasz nagymamájának közvetítette videóhívásban az eseményeket, hogy megmutassa a magyar káosz és hangzavar simán hozza az otthoni családi összejövetelek hangulatát.

Fia és a lánya is táncolni kezdtek a szétdobált csomagolópapírok között és a család többi tagjával együtt teátrálisan énekeltek azokról a bizonyos kék szemekről.

A nő nem táncolt, csak némán nézte őket az ablakon visszaverődő fényben és az előző évre gondolt. A tavaszi karantén időszakára, amikor nem mehetett be a szülei házába. A bizonytalanságra. A kiszolgáltatottságra. A kezdeti félelemre. Az anyja tüdőbetegségére, amit a járvány alatt diagnosztizáltak. Arra, amilyen borzalmas állapotban a szülei voltak, amikor ősszel a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is elkapták a betegséget. Arra, hogy azt hitte, sosem táncolnak majd többet. A 2020-as karácsonyra, amikor 50 év után először nem a szülei házában töltötte a szentestét. Az egész család távol maradt tőlük akkor, mert aggódtak értük.

Nézte őket és hirtelen meglátta a saját tükörképét is. Bevillant a pillanat, amikor tavaly karácsonykor az otthonában nézett ki az ablakon 24-én este a kivilágított, de üres városra. Amikor a saját ablakában figyelte tökéletes karácsonyfájának visszatükröződő fényeit. A csodálatos fát, ami élettelen dekoráció volt csak a néma lakásban, ahol az üresség csendje elnyomta a halk karácsonyi jazz zenét. Nem volt könnyű. Senkinek sem volt az.

Visszaemlékezett erre a pillanatra és megborzongott. Szeme rég megtelt könnyel, ám akkor egy csepp nem bírta tovább és lefutott az arcán, pont úgy, ahogy akkor. Könnyek és könnyek között micsoda különbség lehet – mosolyodott el, majd kilépett a függöny mögül, bekapcsolódott a jól ismert szövegbe, és a többiekkel énekelte szülei kedvenc dalát.

Hálás volt ezért az 51. karácsonyért.

Köszönjük a rajzot a készítőjének és a Debreceni Szegényeket Támogató Alapítvány közreműködő segítségének!

Kérjük, olvassa el a többi karácsonyi mesénket is! Békét, szeretetet, egészséget kíván mindenkinek a Debreciner csapata!