Mottó: „A jó mese olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől.” Csukás István

Meseországba beköszöntött az ősz. Milliónyi falelvél kezdte meg szellők szárnyán az útját, hogy végül az enyészeté legyen. A szél kicsit morcos volt, utált parancsra cselekedni. Márpedig a Szélkirály parancsot adott neki, hogy minél több fát csavarjon ki, ha kell tövestől, de hulljanak azok a falevelek!

A szemerkélő esőben egy öregember sétált. Miközben rótta az utat hazafelé, az elmúláson gondolkodott. Tudta, hogy már nem sok ideje van hátra. A gondolatai el-elkalandoztak.

Amikor fiatal volt, amikor éppen az unokája születésének örült, mikor pedig az asszonyt látta maga előtt. Szegény asszony, meghalt a kórházban. Jó asszony volt. Nem is látogathatta őt. Zárlat van, majd telefonon. A telefon állandóan foglalt volt… Amikor valaki felvette, azt mondta, hogy megtámadta valami kór, amire még nincs gyógyszer. Ő csak annyit értett az egészből, hogy Rózsi kicsit megfázott, nem érezte az ízeket, és sokszor fájt a feje. Nem is gondolta olyan betegnek, hiszen nem hagyta az el magát, tette a dolgát, csak néha pihent le egy kicsit az ágyra…

Mire ő hazaért a munkából… és itt álljunk meg egy kicsit!

Igen, hazaért a munkából, mert bár végigdolgozta az egész életét, sokszor nem jelentették be, a nyugdíja meg annyit is ért. Keveset. Pedig sok nagy épületen ott van az ő keze nyoma Pesten is… Szégyellte is magát, amikor az a nagy politikus azt mondta, hogy aki nem építkezik kockáról kockára, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Ő nem gyűjtött, nem építkezett kockáról kockára, mindig szegény volt, bár mióta az eszét tudja, dolgozik. Az a nagy politikus most igen gazdag ember. Lehet, hogy igaza van.

Neki nem volt olyan nagy szerencséje. Felnevelt négy gyereket, kitaníttatta őket, és ha hazatértek mindig jutott egy tányér étel mindenkinek. Rózsival szépen éltek, tisztességben, becsületben. Mindig. Ennyire tellett. Az igaz, hogy ha meghal, szinte semmi nem marad rájuk. Annyit is ér. Hát bizony ő, nem sokat ér!

Bandukolt tovább a megszégyenültek fájdalmával, gyásszal a szívében. Meghalt Rózsi. Ennyi elég is volt neki, hogy ne akarjon tovább élni.

Portás volt az öregember. Nagyon nehéz volt már minden porcikája a reggeli felkelésnél, de a nagy politikus szavai az agyában keringtek. Gyűjtött. Arra, hogy ha ő vagy Rózsi meghal, legyen miből eltemetni őket. Legalább ez ne terhelje a gyerekeket! A ruhái kicsit kopottasak voltak, de mindig tisztán, vasaltan vette fel őket. Rózsi néha nevetett is nagyokat rajta: „Aztán nehogy összekeverjenek a gyárigazgatóval!” Igen, Rózsi mindig figyelt rá. Nagyon szerette. A temetés már el van intézve. Egy hét múlva meglesz. Rózsi hamarabb halt meg, mint ő. A munkát nem hagyta ott, nem akart otthon ülni egyedül.

Ma sokan voltak a gyárban. Fáj a feje nagyon. Az a sok ember. Ő sem érzi az ízeket, a szagok is mintha egybeolvadtak volna. Alig kap levegőt, de majd mindjárt otthon lesz. Bandukolt tovább, egyre nehezebb járással. Amikor a kis háza elöregedett kapujához ért, nagy öröm költözött a szívébe. Mind a négy gyereke ott várta őt a kapuban. Mindegyik nagyon szomorú volt, csak a legkisebbnek villant meg egy pillanatra a szeme, mindig nagy kópé volt… Most nincs itt az ideje a nevetésnek.

Közben érezte, hogy az ereje rohamosan fogy, a szíve megdermed, a levegő nem jön be a tüdejébe. Tartotta magát! Mint amikor azokat a nagy súlyokat tartotta az építkezésnél… valaha régen. Az őszi faleveleket felkapta egy kis forgószél, ott lebegtek az orra előtt. Nem érezte már az őszt.

– Gyerekeim! Nagyon szeretlek titeket, de ne öleljetek meg. Hívjatok mentőt, azt hiszem, én is nagyon beteg vagyok.

Három nap múlva meghalt a kórházban. A neve József volt. A lelke pedig az istené.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!