Mottó: „Ne háborodjunk fel az embereken, amikor azt látjuk, hogy keményszívűek, hálátlanok, igazságtalanok, dölyfösek, és csak önmagukat szeretik, másokkal pedig nem törődnek: ilyenek, ez a természetük.” La Bruyére

Ahhoz, hogy eljussak az áldozathibáztatásig, nem árt ismernünk valamelyest az előítélet fogalmát: Az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik. Az előítélet hatására előítéletünk tárgya hátrányos helyzetbe kerül, holott ezt a viselkedése nem indokolja. – mondja Gordon W. Allport. Allporthoz képest szerintem kicsit több és egyszerűbb ez a meghatározás: elfogultságból eredő ítélet, feltételezés, amihez már pozitív vagy negatív attitűd is kapcsolódik. Szűkítsük ezeket a köröket, és mondjuk azt, hogy a negatív tartalmú előítélet (mert, ugye a pozitív tartalmú ellen túl nagy tiltakozást nem szoktunk kiváltani magunkból): a rossz feltételezése másokról, kellő bizonyíték nélkül.

Én azt mondom, hogy valahol mindenki előítéletes. Tele vagyunk gondolkodási sémákkal (sztereotípiákkal), amelyek segítik a gyors információfeldolgozást. Például ha egyszer már megégettem magam a vasalóval, többet nem igazán akarom tapogatni a talpát akkor sem, ha nincs bekapcsolva. Először biztos, hogy megnézem, „be van-é dugva a konnektorba a zsinórja”. A másik ilyen példám kicsit régebbi, mert ma már felváltotta a fekete színű BMW, Mercedes vagy Audi plusz a golyófejűség; ez pedig nem más, mint a piros Lada effektus. Merthogy régen ilyen színű és típusú gépjárművel szerettek járni a cigányok, és ebből következtetett az agy, hogy a piros Ladával cigányok járnak. Cseppet negatív tartalmú sztereotípia volt, amiről az öregebb rendőrök mesélhetnének egy keveset, amikor a jogászprofesszorról gondolták azt, hogy tuti cigány!

No, még egy gondolat: Az ember társas lény. Általában egy vagy több csoportnak a része. „Madarat tolláról, embert barátjáról.” Ugye ismerik a mondást? A csoporthoz tartozás a más csoportokhoz való viszonyulásainkat erősen befolyásolja. Befolyásolja a jellemünket, az ügyekhez való hozzáállásunkat és olykor előre determinálhatóvá (meghatározhatóvá) teszik a cselekedeteinket. Egy neonáci csoport, de bármelyik másik is, törekszik egy bizonyos felsőbbrendűségre másokkal szemben. Lehet ezt tagadni, de így van és punktum. Hát kik ők? Kik ők, hogy ezt merték mondani? Ismerős a kérdésfeltevés, igaz? Ergo, ha egy náci csoport tagja vagyok, igen nagyon nagy valószínűséggel még akkor is előítéletes vagyok a cigányokkal, ha csak mutatóba az egyetemen láttam egyet-egyet, vagy tévében. A saját csoportunk tagjaival pedig sokkal megbocsátóbbak vagyunk. Jó példa erre a média hírszelekciója!

Szóval: az áldozathibáztató

Találkoztam egy ismerősömmel, mindegy is, hogy hol, mindegy is, hogy ki ő. Ő tudja, hogy helyszínt és teret cseréltem, de a történet nem légből kapott.
Beültünk egy presszóba és arról beszélgettünk, hogy ki, mit csinál mostanában. Amikor meghallotta, hogy több éve egy roma szegregátumban próbálok azért tenni, hogy a helyi közösség a közös ügyekben képes legyen együtt gondolkodni, és ha kell, együtt is cselekedni, a kávéskanál megállt a kezében és kicsit úgy nézett rám, mint amikor egy különleges tárgyra néz az ember.

– Hát igen. Értem a motivációidat. Vissza akarsz valamit adni abból, ami lettél, azért, ami tőled függetlenül vagy. Egyébként már régen leléptél volna. Don Quijote lettél. Tudod már, hogy semmit nem tudsz elérni az ideáidból, vagy még küzdesz a semmiért? Én egy áldozathibáztató lettem.
Lehet, hogy kicsit furcsán néztem rá, mert hatalmasat nevetett.

És itt álljunk meg egy gondolat erejéig! Ahhoz, hogy tudjuk, ki az áldozathibáztató, tudnunk illik, hogy ki az áldozat.
„Az áldozat szó olyan személyeket jelent, akik egyedileg vagy kollektívan sérelmet szenvedtek, beleértve a fizikai és a lelki sérüléseket, érzelmi szenvedéseket, gazdasági veszteségeket, alapvető jogaik lényeges korlátozását, olyan tevékenységgel vagy mulasztással, amelyek sértik a tagállamok hatályos büntetőjogi normáit, beleértve azokat is, amelyek a bűnös hatalmi visszaéléseket tiltják.” ENSZ 1985, milánói kongresszus

Az ismerősöm kavart egyet a kávéján és elkezdett mesélni…

„Nem most kezdtem azt, amit most te csinálsz. Akkor még javában viselted az egyenruhát, amikor hátrányos helyzetű romákkal kezdtem el foglalkozni. Először én is csak azt láttam, hogy egyes csoportok elesettek, cigánytelepeken élnek, nincs munkájuk, közmunkából vagy segélyből tengődnek és el vannak szeparálva területileg is a többségtől, akik lenézik őket a végletekig. Nem jutnak el hozzájuk a közszolgáltatások, vagy ha igen, nem tudják igénybe venni azokat. Teljesen igazságtalannak éreztem a dolgot, és ahol csak tudtam, segítettem.

Képes voltam például arra, hogy egy évig fizessem egy család adósságát, hogy a végrehajtó ne vigye el az egyetlen lakott lakásukat. Ne tudd meg, mit kaptam a rokonoktól, mikor kiderült, hogy még csak nem is találkoztam velük személyesen, hanem a közösségi médián keresztül ismertem meg őket, emailben kaptam meg az irataikat, és úgy tárgyaltam helyettük a végrehajtóval és a hitelezővel, hogy megmentsem a családot a hajléktalanságtól. Persze később kiderült, hogy apu és anyu nagylábon él, mulatós fajták, kábítószereket is fogyasztanak, lazák az erkölcseik, és bizony a gyerekeknek tényleg jobb helye lenne nevelőszülőknél. Tudod, egy kis hála jól esett volna. De nem volt. Úgy érezték, nekik ez jár, merthogy én olyan gazdag vagyok.

Te tudod, hogy sajnos nem vagyok olyan gazdag, csak túl lelkiismeretes voltam. Ha valaki egy kicsit elsírta magát nekem, hogy nincs kenyere, vagy menni akar dolgozni, de nincs vonatjegyre, kajára, kikapcsolták az áramot, meghalt valakije, beteg valakije, az elsők között voltam, aki segített, vagy szerveztem nekik adománygyűjtést a barátaim körében, hogy ne süllyedjenek még mélyebbre annál, ahol vannak. Sok ilyen embert ismerek. Sokat. Te vigyázz ezzel az egyéni segítségekkel, a végén a barátaid tartanak majd hiteltelennek!

Aztán amikor nyújtottam a kisujjamat, utána még ezer szállal „kötődtek hozzám”, és a karom is kellett volna! Én, azt hittem a hála kifejezéseként számolnak be nekem önként az életükről, a gondjaikról. Egy idő után mindig kiderült, hogy csak azért, hogy adjak újra és újra. Amikor a barátokkal adományt vittünk nekik, egymás kezéből tépték ki a szatyrokat, ölre tudtak volna menni, egy szép használt ruháért vagy egy kiló lisztért is. Itt vettem észre, hogy teljesen közömbössé váltak egymás búja-bánata iránt. Közöttük vettem észre, hogy az a bizonyos cigány kultúra, amiről oly sokan zengedeznek, foltokban sincs jelen az életükben. Küzdenek a maguk módján az életükért, legsűrűbben azt hallod tőlük, hogy „adjál-adjál, mert én hátrányos helyzetű vagyok”.

Majdhogynem büszkén magyarázták, hogy miért van annyi gyermekük, mennyi a segély, és hogy szeretnének egy jobb életet, de nem minden áron, mert ők így megszokták. Tudnak számolni. Még nem éri meg dolgozni, mert akkor elvész a lakhatási támogatás, a gyermekek közétkeztetése. Ha munkába állnak, fizetni kell a munkásszállóért, kell legalább három rend ruha, vasúti bérlet, buszbérlet, és persze kaja és cigi is. Ha meghívják egy felesre olykor, pénz is kéne a zsebbe. Több a kiadás, mint a segélyes lét bevétele, és még távol is vannak a családtól. Aztán lehet, hogy nem fizetik ki őket.
A fiatalok pedig olyanok, amilyenek. Nem szeretnek dolgozni. Jobb nekik az erőemberek melletti „okoság”, a bunyó, az erőszak, a kábszer, a fényes kabát, a Nike cipő, mint hallgatni, hogy ők milyen degeneráltak és semmirekellők. Többségük rendesen olvasni sem tud, úgy kerül ki a szegregált iskolákból. A politikát pedig magasról… Lényeg, hogy a kampi minél többet fizessen a szavazatért, és legyen megint benyó a BMW-be.

Amikor pedig hazugságon fogtam őket az anyagi helyzetük kapcsán, csak ostobán vigyorogtak, mint a gyerekek. Kiderült, hogy nem csak tőlem, hanem sok másik embertől is próbáltak tarhálni, hogy nincs mit enni, nincs mit felvenni, tanszer kéne a gyerekeknek, elhagyta a férje (pedig nem is), vagy nincs neki támasza, de jön a következő gyerek, és így tovább. A közösségi médiában vadásszák az ilyen embereket, mint amilyen én voltam.
Ha megláttam őket százezres telefonnal a kezükben, azt mondták, hogy alkalmi vétel. Aztán egy-két hónap után már arra akartak kérni, hogy fizessem ki a telefonszámlájukat, mert előfizetéses volt az a telefon és nem bírják fizetni. Ha nem fizetnek, százezreket varr nyakukba a szolgáltató, és így is kevés a közmunkáspénz, mi lesz a gyerekeikkel! Volt, aki azt szerette volna, ha a nevemre hozok ki neki előfizetéses telefont! Ez a csúcs, nem?
Ezernyi más kis ügy történt, mire eljutottam odáig, hogy nem adok. Ma már egy forintot sem adok nekik.

Vagy nem figyeled a politikájukat? Hogyne figyelnéd, kétszer is fejjel ugrottál a falnak értük, és milyen szépen magadra hagytak… 5 kiló krumpli, lecsókolbász, ötezer forint és az ördögre is szavaznak, de főképpen azokra, akik erőt és hatalmat mutatnak fel velük szemben.

Tudom, hogy az ilyen szörnyű mélységekhez kellenek a fehérek, de mit tudok tenni egy ilyen országban? Mit? Tudom, hogy a mosdóvízzel együtt a gyereket is kihajítottam az udvarra, de már idegileg nem bírtam azt a sok sirámot, amit hallottam tőlük!
Ha adományosztás volt, százan álltak sorba. Tehetősebbek is. Mit álltak sorba, dulakodtak! Ha pedig olyan programot akartam nekik vinni, ami életviteli tanácsadásról, a bűnmegelőzésről, a gyermeknevelésről, az egészségmegőrzésről és hasonló ismeretek átadásáról szólt, lasszóval is alig fogtam be húszat, hogy ne égjek az előadó előtt, aki csak miattam jött közéjük, felvilágosítani őket. Amikor kiálltam értük a hivatalokban, senki nem akar mellém állni, h’abiszti félnek. Csak elvárták volna, hogy mentsem meg a bőrüket a büntetésektől, és adjak pénzt. Mindenféle indokkal távol maradtak. Amikor pedig jöttek más cigányok adományokkal, úgy keresztülnéztek rajtam, mintha ott sem lettem volna. Egymást eszik alsó és felső körökben is, mit tehettem volna én?

Tudom, hogy mire gondolsz, még azt is tudom. Hogy részben hibásak, körbe veszik őket az uzsorások, az erőemberek, a nagycsaládok elnyomnak egész falvakat, hogy ez a tanult tehetetlenség, meg ilyesmi. Tudom mi volt a véleményed Cserdiről, és igazad volt. Ha hiszed, ha nem, olvaslak téged! Megcsömörlöttem. Messzire menekültem tőlük. Néha vágyom a jót tenni, de nincs az az óvatos és egyben lelkiismeretes cigány, aki ne égne ki ebben. Ez csak a hiénáknak jó, akik ahol csak tudnak, pénzt csinálnak belőlük. Na, nem nekik, hanem maguknak! Taps, tánc, zene, forog a kamera meg amit csak akartok, és a haza fényre derül! A kétórás „élővideóiktól”, amikor az egyik hebegős magyaráz a másiknak ész nélkül, hát a falnak megyek!”

Néztem őt. Hallgattam a fájdalmait. Tudom, hogy jó ember. Ismer engem. Ismeri az írásaimat. Mit tudnék felhozni „mentségemre”, hogy miért egy romatelepen dolgozom légvárakat kergetve ahelyett, hogy mondjuk, biztonsági őröket oktatnék a büntetőjog tudományára jó pénzért? Megértettem a dühét, a tehetetlenségét, a folyamatokat, amik a lelkében zajlódhattak, és csak ennyit mondtam neki:

Még nem égtem ki. Még bírom. Még mindig bennem van a vágy, hogy néhány ember megértse a fejlődés valódi útját. Ezren kihasználták őket, ezren tehetnek arról, hogy az erkölcs eltűnt, a gazdasági megbecsülés pedig csak foltokban illeti meg őket. A tanult tehetetlenség állapotában amortizálódott a roma kultúra is, és bizony sok-sok ember megél abból, hogy ők olyanokká váltak, amilyenek. Magyarország indiánjai azonban segítségre szorulnak. Magyarország indiánjai a testvéreim is, és magam is az vagyok.
Igazat adtam neki. Elismertem, hogy egyedül nem megy, tíz embernek se megy, hálózat kéne, források, erő és hatalom, igazi roma értelmiségi képviselők a parlamentbe, a többség segítő türelme, és sok-sok ismeretátadás ahhoz, hogy egyáltalán beszélhessünk arról, hogy mit jelent a munka állandósága.

(Ha a munkáról vagy megbecsülésről akartam értekezni, a válaszuk egyszerű volt: A hosszú távú munka ritka számukra, mint a fehér holló. Olyan környezetben élnek, ahol messzire kell menni a családtól, hetekig kínlódni lenézetten és forint-kuporgatva egy munkásszállón, a belüket kidolgozva azért, hogy fizetés után a család is megéljen. Vagy kifizetik őket, vagy nem. Sokan erre nem képesek. Otthon maradni erős ember nélkül a családnak se egy életbiztosítás. Állandó a pozícióharc, sok a kábszeres. Ha üres a lakás, menten feltörik és viszik, amit találnak. Eljönni sem bírnak, a házaik semmit nem érnek. Néha a munkáikból időlegesen jól élnek.
Ha nem erősek, az uzsorások és az erőemberek vagy a kábítószerdílerek karmaiba kerülnek, és visszasüllyednek a nyomorba. Kevesen érik meg a hetvenet, de még a hatvanat is. A sok stressz, a nehéz fizikai munka hatása, egyértelműen tönkre teszi őket. Iparágak települtek rájuk, olyan emberekkel, akiknek nem érdekük, hogy ők változzanak.)

Ezernyi kudarcot átéltem én is közöttük, de ilyenkor eszembe jut néhány szó, amit valaha egy eskü szövegének részeként mondtam el:
„(..) Tudásomat arra kívánom használni, hogy hazánk felvirágozzék, abban kicsi és nagy, erős és erőtlen, de főleg minden elhagyatott és védelemre szoruló biztonságban érezhesse magát. A törvények rendjét nem önös szempontok szerint, hanem a közjóra és a természetes értékekre figyelemmel igyekszem alakítani, fenntartani, alkalmazni. (…)” – még bírom.

Abban megegyeztünk, hogy a politika lábtörlőnek használja a magyar cigányokat, és az életvitelszerű biztonság, a munka világában való biztos részvétel, a megfelelő munkabér sokat segítene abban, hogy elkezdődjön a természetes kiválasztódás folyamata. Amikor is értelmet nyerne az a sok-sok ismeret, ami még ma az egyik fülükön be, a másikon kivándorol, hisz az élet felülírja a tanultakat, és visszakényszeríti őket, az „adjál-adjál, mert én hátrányos helyzetű vagyok” szerepbe. Egy olyan szerepbe, ahol a jellemet már nem szabad keresni!

Aztán beszéltünk másról. Családról, barátokról, a dicső múlt történéseiről, a politikáról és egyebekről. Cigányokról többet nem.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!