2020. augusztus 22-én, szombaton tartottuk a menyegzőnk, egy valóra vált álom volt az egész, az azt követő keddi (augusztus 25.) fotózásról – igen, a fotózás utólag volt, mert hagyományőrzés okán nem akartuk, hogy a férjem előbb lásson az esküvői ruhámban – nem is beszélve. A fotózást követően édesapámékhoz tartottunk, ekkor már egy erőteljes kimerültség lett rajtam úrrá, kisvártatva pedig hirtelen lázasnak és levertnek éreztem magam, tudtam, hogy valami nincs rendben, nyomást éreztem a mellkasomban és a hátamban is, mint akit jól hátba vágtak. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy vélhetően csak a fáradtság, hisz az esküvőre rengeteg mindent én készítettem saját kezűleg, maximalista lévén egyébként is szeretek megfelelni mindenkinek, a végletekig igyekeztük kiszolgálni vendégeink igényeit, kényelmét.

Fergeteges buli volt, néhányszor úgy leizzadtam, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel, utána meg persze mentem ki a szabad ég alá levegő után kapkodva, felhevült testtel pedig nem igazán érzékeltem, hogy bizony már elég hűvös volt. Bent ment a légkondi, a külső levegőt kellemesen keringette, a táncparketten viszont jéghideget csinált, testmagasságból fújta a hideget egy kandallón keresztül. Ezen felül zökkenőmentesen zajlott a ceremónia, nem volt semmi probléma.

Visszatérve a fotózás napjára, a következő keddre, a sminkem és a hajam elkészülte alatt bő két órát ültem egy helyiségben, ami a klímának köszönhetően valóságos jégveremmé vált, már a végén kértem egy plédet. Ugye ugyanezen a napon, a koraesti órákban jelentkeztek először a tünetek, amiket először elbagatellizáltam, betudtam az eddig felsorolt körülményeknek, ám jött a szerda reggel.

2020. augusztus 26., szerda

Már éjjel is nagyon belázasodtam, a gyógyszer alig-alig hatott, de a reggel igazi pokol volt. Életemben nem éreztem magam ilyen gyengének, csurom láz voltam, a tüdőm majd kiszakadt, a hátam meg mint egy lórúgás után. Újabb lázcsillapító, sűrűn cserélt vizes ruhák hatására tudtam ismét álomba szenderülni, úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Néha felkeltem, ettem pár falatot, ittam néhány korty folyadékot, mielőtt visszazuhantam az ágyba. A szerda este is keserves volt, egy takaró és két pléd alatt is reszkettem, mint a nyárfalevél, a hátam közben lángolt, a tüdőm pedig iszonyatosan szúrt. Fel akartam venni még egy mellényt, de ahhoz már nem volt erőm. Sportolóként és fokozottan egészséges életmódot folytató emberként különösen idegen volt számomra ez a kiszolgáltatottság érzet, hisz remek kondícióban vagyok, erős az immunrendszerem és viszonylag magas a fájdalomküszöböm.

2020. augusztus 27., csütörtök

A lázam még mindig csak időszakosan megy lejjebb, változatlanul nagyon magas az alvásigényem, a tüdő- és hátfájásom se nagyon akar enyhülni. Alig megy le egy kis táplálék a torkomon, azt is elégeti a testem a gyógyulásra fókuszálva. Ezen a délelőttön érkezett meg az a bizonyos telefon, amire sosem számítottunk, amire gondolni sem akartunk, de azért valahol mélyen belül sejtettük. Egy kedves pesti barátunk – aki velünk ünnepelte egybekelésünket – pozitív Covid-19-es teszteredményt produkált fizetős úton. Itt minden megváltozott, minden még rosszabbra fordult, az álomesküvőből rémálom lett, nem is igazán magunk, hanem a családjaink, rokonaink, barátaink miatt tört ránk az aggodalom.

Kötelességünknek éreztük, hogy a komplett násznépet végig hívjuk, üzenjünk, érdeklődjünk, ki hogyan érzi magát. Döbbenten konstatáltuk, hogy többen lebetegedtek, lázasok, fáj a torkuk és nem éreznek szagokat. Hamarosan szállingóztak tőlük az eredmények, pozitív, negatív, pozitív, negatív, teljesen összefüggéstelen minden. Visszakövethetetlen az egész, mindegy, hogy ki hol ült, ki kivel érintkezett és milyen módon. Nincs egy konkrét személy, akiről tudhatnánk, hogy ő hozta be. Senki nem jelezte nekünk a Nagy Nap előtt, hogy bármiféle tünete lenne, vagy találkozott volna covidos fertőzöttel.

Felhívtam a házi orvosomat, aki egy tündér, de nagyon nehezen értem utol… konkrétan már a privát számát hívtam, mert a központija folyamatosan foglaltat jelzett. Mondta, hogy ne haragudjak, de rengeteg a covidos betege, és egész nap ég a telefonvonala. Közöltem vele, hogy mik a tüneteim, és hogy félek, mert kaptunk egy telefonhívást, pozitív lett az egyik vendégünk tesztje a násznépből. Azonnal jelentett és mondta, ha hívnak a mentősök, mondjam, hogy mit tapasztaltam, amint tudnak, jönnek beöltözve mintavételre. Este fél 9 környékén lezuhanyoztam, bevettem egy algopyrint és legnagyobb meglepetésemre, hirtelen, a semmiből elmúlt a láz. Huh, végre fellélegezhettem kicsit, de a tüdőm még mindig ki akar szakadni. Talán még rosszabb, mint eddig volt, most jobban érzem, hogy fáj a tüdőm… élesen szúró fájdalom.

2020. augusztus 28., péntek, 6:30

Csörög a telefonom, a mentőszolgálattól keresnek… ne egyek, ne igyak, hamarosan érkeznek a kollégák, mintát fognak venni. Nagyon ki voltam száradva, muszáj volt innom pár korty vizet, mielőtt kicsit még visszaaludtam. A férjem végig mellettem volt, vártunk, vártunk, 9:30 és 10 között érkezett ki a mentő. Beengedtük a fiatalembert, mondta, hogy üljek le, mondtam neki, hogy oké, állni amúgy sem bírok. Helyet foglaltam, miközben előkészítette a pálcákat és a fiolákat. Kissé nyugtalanul szuggeráltam a 15-20 centiméter hosszúságú pálcikákat, hamar kiderült, hogy nem is alaptalanul, mivel közölte a srác, hogy két helyre kell betenni őket, az egyiket a torkomon kell ledugni, a másikat pedig az orromba fel, melyikkel kezdje. Jól hangzik, mondom, teljesen mindegy, csak essünk túl rajta.

A torkommal kezdte, nem volt különösebben vészes, viszont az orrom… na, azt soha nem akarom újra átélni, pedig már ekkor tudtam, hogy később úgyis kell az újabb teszt alkalmával. Először bedugta az orromba, semmi különös, majd szépen lassan tolta feljebb és feljebb, már azt hittem, a szememen fog kijönni az a nyavalyás pálca. Húzom el a fejem, szorítom a szemem, már a számon is alig kapok levegőt, ő meg csak nyugtatgat, hogy még mindig feljebb kell tolnia. Egy örökkévalóságnak éreztem, mintha megállt volna az idő. Igyekeztem nem vizualizálni, hogy már körülbelül a koponyámban van a pálca vége, már meditáltam, már mindent csináltam, hogy eltereljem figyelmem erről a borzasztó érzésről, mikor végre azt éreztem, hogy húzza kifelé. Soha nem szívtam fel semmit orrba, csak egyszer, kiskoromban dugtam bele egy mentolos Tic Tac-ot, de attól is megijedtem és kifújtam.

Visszavettem a maszkot, minél többet akartam takarni az arcomból, mert ekkor már nagyon erőlködnöm kellett, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás. Nem nagyon bírom az ilyen orvosi dolgokat, egyetlen egyszer kellett kihúzni egy fogam, akkor is elsírtam magam a mosdóban.

Elment a mentős kolléga, szólt, hogy 24 óra múlva lesz eredmény, az ügyfélkapun figyeljük. A páromat nem tesztelte, említette, hogy sajnos nem kapott rá engedélyt, nincs sem több üvegcséje, sem több tesztje, pedig szerinte nagyon is indokolt lenne őt is letesztelni, mivel ugye a legközelebbi kontaktom. Ahogy kilépett az ajtón, kijött belőlem minden, a testi és a lelki fájdalmak egyszerre ostromoltak, nem bírtam tovább, elbőgtem magam.

Miután megnyugodtam, megreggeliztünk, bevettem a vitaminadagomat, egy algopyrint, aztán kiütöttem magam három óra hosszára a még mindig szúróan fájó tüdőmmel, de legalább már láz nélkül. Ebből a néhány órácskás kora délutáni alvásból csodák csodájára úgy keltem, hogy megszűnt a mellkasi fájdalmam, el sem hittem. A legkomolyabb panaszom ekkor már a bedugult orrom volt.

Még aznap hívott az ÁNTSZ (pontosabban most már NNK – Nemzeti Népegészségügyi Központ), hogy írjuk össze a násznép listáját, külön jelöljük meg azokat, akikről tudomásunk van, hogy panaszosok, tünetet észleltek magukon. Megtettük.

2020. augusztus 29., szombat

Ez volt életem egyik leghosszabb napja, és tudvalevő, hogy nagyon türelmetlen vagyok, utálok várni. Párom tízpercenként nézi az ügyfélkaput, semmi. Telefonál jobbra-balra, nem tudnak semmit. Este fél 9, bumm, megvan a teszt! Ééééééés… POZITÍV! Neeeee, összeroskadtam, de megírtam mindenkinek, hiszen rám vártak. Azt mondta az NNK, ha nekem pozitív lesz, az egész násznépet végig tesztelik, meg mindenkit, akivel kontaktban voltunk azóta. Ki is égett mindenki…

2020. augusztus 30., vasárnap

Akik nem megyebéliek voltak, őket hívták is, hogy átadták az ügyet a saját megyéjük NNK szervezetének. Több rendőr barátunk van, őket már csütörtökön hazaküldték a munkából, többeknek karantént rendeltek el. Ekkor már három Pest megyei ismerős tesztje lett pozitív, egy tünetmentesen, de később ő sem érzett szagokat. Rajtam kívül egy másik Hajdú-Bihar megyei személy is pozitív lett. Még pár embert felhívtak, majd abbahagyták a násznép felkeresését, mert állítólag rengeteg fertőzött van amúgy is, nincs kapacitásuk, tehát olybá tűnik, összeomlás szélén táncol a Hajdú Bihar megyei NNK. Kijelentették, hogy nem tesztelnek, arra hivatkozva, hogy senki nem volt velem szoros kontaktban, akinek teszt kell, az menjen el fizetősre, potom 30-38 ezer forintért úgy, hogy tudtommal a mi adóforintjainkon szerezte be az állam a teszteket, köszönjük szépen.

2020. augusztus 31., hétfő

Számomra még mindig nem rendelték el a hatósági karantént, a páromat még mindig nem tesztelték, nem tudunk szinte semmit. Az NNK mindenkinek mást mond. Van, akinek az esküvő napjától számolják a karantént, van, akinek a saját tesztje óta, és van, akinek elvileg az én tesztem óta… óriási a felfordulás, ekkor már a hírek is arról számolnak be, hogy megugrott a fertőzöttek száma és hogy buliban, előadáson, esküvőn betegedtek meg…

2020. szeptember 1., kedd

Karantén továbbra sincs, doktornő nem kapott semmilyen értesítést.
Közben a családban is észleltek tünetet, nagynéném betegeskedik és nem érez szagokat. Viszont megérkezett a testvéremék eredménye, ők elmentek fizetősre, hála a Magasságosnak, negatív lett, ez nagy megkönnyebbülést jelentett.

Egy hét telt el, amióta jelentkeztek az első tüneteim, de már napok óta csak taknyolás és gyengeség. A lagzitól számítva a tizedik napon járunk, amikor is az NNK kijelenti, felesleges már tesztelniük. Köszi. Három kilogrammal csökkent a súlyom eddig a lábadozási idő alatt.

2020. szeptember 2., szerda

Kiderült, egyik barátomnak az első teszt negatív, a második pozitív lett, egy másik megyéből érkező barát szintén pozitív. Senki nem mehet sehova, bár hivatalos papírom még mindig nincs, az orromon nem tudok levegőt venni, de jobban vagyok.

2020. szeptember 3., csütörtök

Tüneteim enyhültek, az orrdugulás legnagyobb örömömre elmúlt, jelenleg is ülök és gépelem az éppen olvasandó szöveget. Kezdem visszanyerni az erőmet!

Ettől függetlenül szörnyű érzés még mindig benne lenni ebben a rémálomban, amiből még ha fel is ébredtünk, realizáltuk, hogy ez a valóság, és tényleg velünk történt meg. Álomból rémálom. Talán jogosan lehet feltenni a kérdést, hogy miért rendeztük meg az esküvőnket. Egy éve kaptuk ezt az időpontot, ki akartunk tartani mellette. Egész nyáron mit láttunk? Tömött strandokat, elárasztott bulinegyedeket, biztonsági előírásokat nem betartó rendezvényeket, mindenfelé utazgató polgártársakat. Ha tudomásunkra jut, hogy növekvő tendenciát mutatnak a statisztikák, dobtuk volna a lagzit, de így bevállaltuk.

Azért mesélem el a történetem, mert egészen elképesztő, amivel nap mint nap találkozni a közösségi portálokon vagy a médiában. Az álhírek, a titkolózás, a tanácstalanság, a rengeteg rosszindulat, az ostobaság, az együgyűség… az emberalatti viselkedés és megnyilvánulások a kommentmezőkben meg mindenhol… mérhetetlenül elszomorít. Hogy mi az igazság? Visszatartott információk? Félretájékoztatás? Tények elhallgatása? Tragédiák eltusolása? Ki tudja már, hogy miben higgyünk és kinek? A kormánynak talán abban igaza van, hogy nem szabad pánikot kelteni, mert az is a legrosszabbat hozza ki belőlünk, emberekből.

De a vírustagadók is megérnek egy misét, akik váltig állítják, hogy nincs semmiféle vírus meg járvány, pusztán például azért, mert ők nem ismernek személyesen fertőzöttet. Hát talán azért nem, mert nem szívesen dicsekszünk vele, mivel ha kitudódik, akkor leprásnak néznek a munkahelyeden, kerülnek, félnek tőled, sokan még azután is, ha kigyógyulsz és negatív a teszted. Vagy épp azért nem nyilatkoznak a fertőzöttek, mert épp döglődnek, vegetálnak, próbálnak túlélni és nem kíváncsiak az okoskodásodra meg a fröcsögésedre.

Hogy mit lehet tenni? Szépen meghúzni magunkat, amennyire csak lehet, és betartani az óvintézkedéseket. Mi hibáztunk, de hisszük, hogy ennek így kellett lennie, és csak erősebbé tett minket és a kapcsolatunkat.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!