Emlékszel-e még, mikor elsétálsz a ház előtt, azokra a nyarakra? Mintha miénk lett volna az egész utca, s az az utca volt az egész világ, nem létezett semmi más, mégsem volt hiányérzetünk. Emlékszel, ültünk a lépcsőn, csúszda volt a korlátja. Elképzeltük, hogy a használaton kívüli feljáró az otthonunk, s naphosszat elvoltunk ott, a muskátlik ölelésében. A titkos ajtó sosem nyílt ki, zárva maradt, s így nem kellett félnünk a valóságtól, ami tán mögötte lehetett. A huncut, kövér szőlőszemeket ropogtattuk, és elnéztük közben a hattyúvázában a művirágot. Szépnek láttuk, hittük, hogy egyedi, hogy van értelme, mert miért ne lehetne valami valakinek egyszerűen csak szép és kedves. Vigyáztunk rá, mert akkor még tudtuk, még hittük, hogy értékes.

Emlékszel még, szőke volt a hajam, és élveztem, ahogy belekap a meleg, nyári szellő. Ha esőt hozott, mi azt sem bántuk, bámulattal csodáltuk az üvegfal mögül, ahogy zuhogott a szőlőtőkékre, le a betonra, és mint egy patak, folyt tovább a végtelenbe. Zene volt minden cseppje, táncoltunk is rá, izgatottan vert a szívünk, mert egyek voltunk a természettel. Ha kisütött a nap, rohantunk is vissza hozzá, vártuk, hogy újra csattanjon papó kezében a metszőolló, guruljanak a szőlőszemek, majd mi futunk utánuk. Emlékszel, még le sem ment a nap, mikor mi már lemosakodva a port magunkról, a rekamén csacsogtunk, és csak folytak a szavak, míg ránk nem esteledett. Nehezen jött az álom, mert még nem akartuk, hogy elmúljon a nap, hogy vége legyen – de vége lett. És már nem maradt más, csak az emlékek.

Olykor, ha elsétálsz a ház előtt, emlékszel-e még gyermekkorunkra? Emlékszel-e még, ki voltál akkor? Emlékszel, miben hittél, mit vártál felnőtt önmagadtól? Gondolsz-e arra, kik laknak most a házban, amit nagyszüleink építettek, s fáj, neked is ennyire fáj, hogy többé már nincs miért, nincs kiért visszatérned oda? Lelkünk egy része ott maradt a nyárban, és ha van élet a halál után, tudom, visszatérünk. Ott lesz mami és papó, kezében a metszőolló, és már vágja is nekünk a fürtöket, és újra olyan finom lesz, olyan roppanós, mint régen – istenem, de régen éreztem azt az ízt. Kosárba tesszük, s elindulunk haza, jön a busz, le ne késsük, lobog a szőke hajam, még visszanézek, papó integet, és a napfény lassan körül öleli.

(folytatása következik)