A Csokonai Színház legújabb produkciójának, a Közel-távol című táncetűdnek az apropójából beszélgettünk Simkó Beatrixszal, az előadás rendezőjével, koreográfusával. Egészen gyerekkorától élete része a tánc, és később látótere tágítása érdekében ismerkedett meg más művészeti ágakkal. Ez a nyitott látásmód ösztönözte őt arra, hogy előadásaiban több művészeti irányzatot, műfajt ötvözzön. Így jöhetett létre több olyan előadása, ahol a táncosok szöveget mondanak, a színészek pedig mozgással kommunikálnak – ezúttal Debrecenben.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemem (MOME) tanult designt és művészetelméletet. Hogyan ismerkedett meg a tánccal, hogyan került a tánc világába?

Fordított volt a sorrend, mert a tánc az, ami régóta az én hátterem. Kiskorom óta jelen van az életemben, tulajdonképpen négyéves koromtól folyamatosan. Aztán felfedezték a szüleim, hogy mozgékony és fogékony személy vagyok. Újságpapírból kivágott hirdetésekkel jöttek, hogy ez érdekel-e, és én mondtam, hogy igen, és beírattak. Valahogy így indult a rózsaszín dressztől ez az egész. Nagyon sokat jártam különféle tánccsoporotokba, külföldön is tanultam, viszont rendszerezett, intézményes keretek között soha nem tanultam táncot. Ezekben a közösségekben sokféle embert ismertem meg, nemcsak koreográfusokat, hanem olyan összművészeti alkotókat, akik rendezői munkával is foglalkoztak, akik ötvöztek többféle műfajt, különféle elemeket emeltek be az előadásokba. Ez nagyon inspiráló közeg volt számomra. Valószínűleg az, hogy gyerekkorom óta benne voltam ebben a közegben, megadott egyfajta alapot, gondolkodásmódot. Az érettségi körül jártam már akkoriban, és úgy gondoltam, ha addig sem intézményes körülmények között táncoltam, akkor tudok a saját utamon tovább fejlődni, magamat képezni. Akkor indult a design és művészetelmélet szak a MOME-n, ami nagyon izgalmasnak tűnt, mert ez is a művészet sokirányú megközelítése. Segített nekem a művészetet egyfajta tárgykultúrával összhangban látni – aztán médiadesign szakon fejeztem be a mesterképzésemet. Így érkezett az életembe egy nagyon izgalmas közeg az iparművészet által, ami megvan ma is. A MOME-n olyan embereket ismertem meg, akik hatással voltak rám komplex látásmódjukkal van, az akkori találkozások bátorítottak fel arra, hogy lehet más területről is jönni.

Mindig kortárstánccal foglalkozott, vagy más műfajokban is kipróbálta magát?

Nemcsak kortárstánc volt az életemben, többféle műfajt kipróbáltam. A gyerekkori művészi tornától és rózsaszín dresszes balettől kezdve a modern táncokon keresztül az akrobatikus show-táncig tulajdonképpen mindent kipróbáltam, amíg eljutottam a kortárs tánctechnikáig. Később ötvöztem ezeket a műfajokat. Abba az irányba mentem mindig, amiről úgy éreztem, hogy érdekel. Mindemellett nagyon érdekeltek az olyan helyzetek is, ahol hanggal, szöveggel is meg lehetett szólalni. Műhelymunkákon, workshopokon keresztül ismertem meg azt, hogy mennyire izgalmas, mikor egy előadó, mozgásművész nem csak néma a színpadon, hanem a légzésből kialakuló hangokat vagy akár szövegeket is tud használni, tehát nem csak a testével kommunikál.

Korábban dolgozott Budapesten a Vígszínházban és a Trafóban. Milyen tapasztalatokat szerzett ezeken a helyeken?

Budapesten egyébként nincs túl sok játszóhely, ahol kortárstáncot mutatnak be. Gyakorlatilag egy kézen megszámolható az olyan játszóhely, amely befogad független produkciókat és tartozik hozzá egy állandó társulat. A Trafóba Duda Éva társulatával kerültem először. 2018-ban pedig már a saját produkciómat mutattam be, amelyet a Trafó kooprodukciós partnerként fogadott be. A Vígszínház pedig különleges kivételnek tekinthető, hogy kőszínházként befogadott független produkciót.

A Közel-távollal kapcsolatban más a helyzet, hiszen ebben az előadásban mindenki szabadúszó vagy független alkotó, viszont ez a darab a Csokonai Színház saját produkciója. Nagyon érdekes, hogy egy táncos előadás kőszínházban is meg tud jelenni és a repertoárba is bekerül. Olyan nézőkhöz is eljut, akik alapvetően nem járnak táncelőadásra, csak prózára, musicalre, operettre és operára, ezáltal ők egy másik műfajjal is találkozhatnak. Szerintem ez nagyon jó kezdeményezés a színház részéről: teret ad valaminek, ami előtte nem volt jelen.

Hogyan került egyébként Debrecenbe, voltak más vidéki helyszínek is, ahová eljutott előadása?

Vidékkel elsősorban az a kapcsolatunk, hogy az előadásaink eljutnak fesztiválokra. Debrecenben egyébként nem voltam még. Debrecen talált meg. Simon Renáta tánctagozati vezető ajánlott engem és Dömölky Dánielt, aki egyébként állandó alkotótársam és a mostani előadás díszlet- és látványtervezője. Egy egész estés táncházi produkció elkészítésére kért meg a színház, és így jött létre az együttműködés közöttünk.

Mire utal a Közel-távol, mint a produkció címe?

Például arra, hogy hogyan definiáljuk földrajzilag vagy érzelmileg azt, ha valami távol van. Azt a kérdést tesszük fel, hogy ez a „távol” milyen csatornákon jön hozzánk közel. Az egyén és a közösség hogyan viszonyul egymáshoz, hiszen közösségekben éljük a mindennapjainkat. Gondolok itt például miniközösségekre családon belül, vagy akár tágabban: a munkahelyi közösségekben, amelyek akár napról napra változnak. Hogyan viszonyulunk ezekhez, milyen döntések kapcsolódnak hozzájuk, hogyan érezzük magunkat jól és hogyan változtatunk a dolgokon. Nagyítóval szeretnénk megközelíteni ezt a gondolatot, elsősorban mozgáson, táncon, nonverbális kommunikáción keresztül, ahogy aztán ez ötvöződik a hanggal és a szöveggel.

Ebben az előadásban négy táncos és egy színművész játszik. A színész mozgásfeladatokat, a táncosok pedig színészi feladatokat egyaránt kapnak. Sokat tanulnak így egymástól.

Kinek ajánlja ezt az előadást?

Természetesen mindenkinek. Annak nagyon örülnénk, hogyha a fiatalabb korosztályt is meg tudnánk szólítani. Szerintem fontos, hogy fiatalon megismerkedjenek ezzel a műfajjal. Legyenek nekik is ilyen első élményeik: hogy milyen a színház, amikor nem csak szavakkal kommunikálnak.