Míg mások ilyentájt síelni járnak, én inkább szörfölök, a szó manapság már alig használt értelmében az interneten, azon belül is az ingatlanos oldalakon. A házkeresés fásultságában már sokszor úgy hiszem, nem érhet semmi meglepetés, de az élet nem ilyen egyszerű. Van fent és van lent, és jóllehet e kettő között lebegünk mi legtöbbször. Hogy épp mi húz fel vagy ránt le, az változó, s ekképp kiszámíthatatlan.

A minap ebben a lebegésben megtaláltam isten jelét. Mármint: a házhirdetések között egyszer csak megpillantottam egy templom képét. Nem is volt épp drága, a többihez képest semmiképp, gondoltam, ezt már nem hagyhatom ki, megnézem magamnak a leírást is. A hirdető nem köntörfalazott, azonnal leszögezte, hogy a települést kizárólag magyar emberek lakják. Tanakodtam, vajon ehhez köthető-e a csalafinta nyitókép is, vagyis hogy magyar, hithű katolikus embernek szánják az ingatlant, ami, mint az a további képekből kiderült, nem a templom, de még csak nem is a paplak, a kép csak a ház betájolásául szolgált.

Aztán eszembe jutott, vajon hogyan fogadnák bemutatkozásom, mert hát az én nevem még csak-csak magyarnak hangzik, de az uramé már annál kevésbé, inkább mondanák cseh vagy német származásúnak. Mutatkozzak be nekik lánykori néven, nehogy ne legyek eléggé magyar? No és mi lesz, ha megkérdik, mikor gyóntam utoljára? Ettől a kérdéstől egyébként is mindig annyira izgulok. Mert hát, megbeszélem én a magam istenével minden kínomat, hozzá fordulok fájdalmamban is, de félek, nem felelnék meg a szigorú elvárásoknak.

Nem ez lenne az első ház, amiről lebeszélnek, nemrégiben egy ingatlanos is hasonlóan cselekedett. Felhívtam, érdeklődtem, ő meg visszakérdezett: mennyire ismerem a települést. Ismerem, ismerem, lelkendeztem, mire ő azt felelte, hogy akkor biztosan tudom, a völgyben kik laknak. Kik, kik, hát emberek, gondoltam, meg tán szarvasok, rókák is járhatnak arra, s kérdeztem tovább, de az ingatlanos, felismerve, hogy mégsem ismerem olyan jól a terepet, felvilágosított: az ingatlan a kisebbségi részen van, nem akarom én azt látni. Ha nem, hát nem, gondoltam, s elköszöntünk. Végül is, nyugtáztam, ez még mindig tartalmasabb beszélgetés volt, mint az előző, ahol a hölgy minden kérdésemre csak annyit felelt: felújítandó. Jobban mondva egyetlen kérdésemre, arra, hogy az ár alkuképes-e, nem ez volt a felelete, hanem csak egy egyszerű, szögletes és lezáró nem.

Tanulva az előzőekből, és mert annyira nem ragadott magával az előbb említett hirdetés, úgy döntöttem, ezúttal mindenkit megkímélek egy valószínűleg kínos beszélgetéstől. Azért jót mosolyogtam a finom jelzésen: ne higgyem, hogy már mindent láttam és mindent értek. Lehet, hogy a következő hirdetés egy pár síléc vagy épp szörfdeszka lesz, hogy előbb tanuljak meg elrugaszkodni a földtől, a földi istenek világától, a szabályoktól, amiket ha értünk, ha nem, követni kell.

(folytatása következik)