Mégis azt mondom, kár, hogy eltűnt a szórakozóhelyekről ez a műfaj. Utoljára a Hortobágyi Csárda esetében verte fel a puszta porát, hogy nem lesz cigányzene, annyira, hogy a végén mégis rájöttek, ez illik a hely szelleméhez, nem valami kommersz, mai popzene. Sokan vallják, hungarikum, a magyar néplélek kifejezője ez a műfaj, és valóban voltak nagyon komoly művelői, mint például Dankó Pista, Bihari János, Czinka Panna (sokáig az egyetlen női prímás), Rigó Jancsi (a sütemény névadója) – és még sokan mások, akiket még olyan nagyságok is elismertek, mint maga Liszt, Bartók vagy Kodály. Külön kategóriát képeznek virtuozitásukkal, egyedi játékmódjukkal az erdélyi cigánybandák, mind a mai napig. A cigányzene fontos szerepet játszott a történelemben, a ’48-as szabadságharcban, és a verbunkos műfaja is nagyban kötődik hozzájuk. Van ugyan autentikus cigány népzene is, de annak már nem sok köze van a XIX. századi, polgárosodott vendéglátós, asztal melletti zenéhez, bár ez utóbbit is lehet kitűnően játszani.

Debrecenben is sokan emlékeznek még Benczi Gyuszi bácsi muzsikájára, és talán még másokra is, hiszen ha valaki elindult az Aranybikától, betérhetett a Simonffy utcán a Halászcsárdába, a(z akkor még) Vöröshadsereg utcán a Szabadságba, le a Kossuth utcán a Postakertbe, vissza a Hungáriába, a túloldalon a Gambrinuszba, ha pedig villamosra szállt, a Levelesben, a Régi és az Új Vigadóban szintén húzták a bandák. Mára szinte mindenütt eltűntek, legfeljebb esküvőkön lehet hallani őket.

Hasonlóan vagyok a magyarnótával is: ott is vannak szintek, az igényes, kimunkált dallamoktól a közhelyes zenei frázisokat ismételgető, unalmas és kommersz darabokig. Sokunk szomorúsága, hogy többnyire nem tudják a nótákat megkülönböztetni az autentikus népdaloktól az emberek, és hiába Bartók, Kodály és számos zenepedagógus minden erőfeszítése, a fiatal korosztályok szinte egyáltalán nem ismerik a népdalainkat.

Helyükre jött a „mulatós” zene, ami már nem cigányzene (még ha romák is vannak az előadók között), nem népzene, nem nóta, hanem mindennek a legalja. Lagzi Lajcsi (Galambos Lajos) hihetetlenül sokat ártott a hazai zenei közízlésnek, követői, a mai „bulibárók” pedig még annyit sem érdemelnek, hogy a nevüket megemlítsük. Azt pedig, hogy egy szintetizátornál ül valaki, számítógépről megy az „alap”, ő meg rápötyög, belegajdol valamit, már zenének sem szabadna hívni.

Egy szó, mint száz, jöjjenek inkább vissza a cigányzenészek!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!