Jóllehet, sokunkban attól, hogy új évet kezdünk, a remény tárgya változatlan, de biztosan vannak, akik most új célokat tűztek ki maguk elé. Ilyenkor valahogy nagyobb remény gyúl a lelkünkben, egész biztos sokat ad ehhez a család körében eltöltött néhány szeretetteljes nap is. Sokkal bizakodóbbak vagyunk, mint egy átlagos évközi napon, tervezgetünk: idén jobban odafigyelünk majd az egészségünkre, magunkra és egymásra is.

Sok minden valóban csakis rajtunk múlik, de sajnos sokszor esünk körülményeink vagy épp saját magunk csapdájába, ahonnan bizony legtöbbször nem újra felfelé, hanem lefelé vezet az út. Pedig sokunkban van működőképes vészjelző, ami riaszt, ha elérünk egy-egy ilyen ponthoz, sőt, szerencsére akadnak olyan családtagok, jó barátok is, akik próbálnak visszaterelni minket az év elején elkezdett útra – csak már nem biztos, hogy a lendület ugyanakkora.

Így hát nem árt a reménykedés időszakában is szem előtt tartani, hogy hányszor estünk már a saját csapdánkba, s még idő előtt elkerülni – ha tehetjük – a reményvesztettség felé vezető utat. Jó, ha számot vetünk kisebb, nagyobb céljainkról, s nem ördögtől való az sem, ha ezúttal előtérbe helyezzük magunkat. Ha úgy tetszik, sepregessünk előbb a saját házunk táján, de figyelmesen, hogy észrevegyük: mi megy a szemétbe és mi az, ami még menthető. Sokunknál érvényesülhet ez után a „rend a lelke mindennek” hatás, ami egészen felszabadító tud lenni, hiszen mennyivel jobb tisztázott célokkal nekivágni, ráadásul egy új évnek.

Az új év kapujában nem is tűnik annyira elkeserítőnek, hogy évek óta nem találunk házat. Most valahogy eltölt a bizonyosság, hogy ez az év lesz az, amikor megtaláljuk, elvégre új évtizedet kezdünk, meg egyébként is: a páros évek számomra mindig szerencsésebbek – egy-egy szempontból legalábbis. Az anyagiak tekintetében már korántsem vagyok ilyen bizakodó, évkezdés ide vagy oda, de fülembe cseng a sokat hallott mondat: „azért az mégiscsak jobb lesz, hogy már a sajátodat fizeted”. És persze, valóban jobb lesz a hitelt törleszteni (röpke húsz évig), mint a bérleti díjat fizetni, de így a reménysugárban fürdőzve, inkább ne is mélyedjünk el a hitelek végeláthatatlan, háborgó tengerében.

Aztán eszembe jut egy másik biztatás is, ami valahogy így hangzik: „nem egyszerű itt senkinek sem” – és hát, habár ettől nem lesz jobb se egyiknek, se másiknak, be kell látni, hogy ez valóban így van, mindenkinek megvannak a maga terhei. Itt az új év, és ha nem is tudjuk letenni a kapujában ezeket a gondokat, valahogy mégiscsak könnyebb ilyenkor hinni, hogy lesz még szebb, könnyebb, boldogabb.

Ezt a pillanatot kellene megragadni, beletenni egy aprócska, mondjuk aranyszínű zsákba (ki-ki saját ízlése szerint), s vinni magunkkal minden hétfő reggel és szerda délután, elővenni az álmatlan éjszakákon, felnyitni, és elmerülni benne újra. Abból még baj sose lett, hogy valaki hitt magában és az álmaiban.

(folytatása következik)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!