November 21-én érkezett meg a hazai mozikba a Jégvarázs folytatása. Az első rész és annak betétdala hatalmas sikert aratott, 2013-ban ez az alkotás kapta a legjobb animációs filmnek és a legjobb eredeti betétdalnak járó Oscar-díjat. Maga a cselekmény is formabontó volt, hiszen Elza azon kevés Disney-hercegnők egyike, aki nem egy pasiért és a szerelemért tesz meg mindent. Így a folytatásnak nehéz volt megugrani ezt a magasra tett lécet.

A Jégvarázs 2 nem egy rossz történet, de ki merem jelenteni, hogy ez a film már nem szerzi meg az Oscar-szobrocskát. A cselekmény gyakorlatilag Elza eredettörténete: azt kutatják, honnan ered Elza varázsereje. Az elvarázsolt erdő szólítja őt, és nemsokára kiderül, hogy a múlt hibáit kell helyrehoznia a testvérpárnak, hogy megmentsék Arandelle-t.

A történetvezetés jó, és a sztori is érdekes, az egyetlen hibája, hogy a többi szereplő a film első felében kissé idegesítő. Anna az örökké aggódó hugica, aki mindig mindent a nővérével együtt akar csinálni, és óvja mindentől. Ez az elővigyázatosság a történet elején valóban kicsit zavaró, néhol úgy tűnik, hogy főhősünk, Elza is inkább egyedül kalandozna. Anna aggódása ugyanis odáig fajul, hogy semmire nem figyel nővérén kívül, többek között szerelmére sem, aki éppen leánykérést tervez. Ezáltal szinte minden szereplőt idegesít kicsit, Elzának egy szabad perce sincs, pedig róla szólna ez a film. Anna ezért kissé antipatikussá válik. Már nem az a naiv kíváncsi kislány, hanem az idegesítő tesó, aki mindig a sarkadban lohol, és nem bírod lerázni…

Olaf (mindenki kedvenc szuicid hóembere) az első részhez képest több szerepet kap, talán a mellékszereplők közül ő az egyetlen, aki túlmutat előző részbeli önmagán, bár néhol Shrek Szamarára emlékeztet bennünket. Ezzel együtt elfogadható, jól működik, és ő kapja az egyik legmeghatóbb jelenetet.

A dalok nem rosszak, de nem tudják megközelíteni az első rész színvonalát, hat évvel a premier után még mindig felcsendül a „Legyen hó” (Let it go) telente. A mostani dalok pedig a mese megnézése után el is felejtődnek, persze egészen jó hangzásúak, de korántsem olyan jelentőségteljesek. A betétdal, azt hiszem a „Messze hívó szó” (Into the Unknow), de nehéz bármelyiket is kiemelni. A dalok a karakterek gesztusaival, mozgásával együtt kevéssé hatnak természetesen. Úgy értem, egy animációnál nem kell természetesnek tűnni, a „Let it go”-t mégis elhittem Elzának. Itt némelyik énekes jelenet olyan színpadias, hogy néhol azt hittem, musicalt nézek. Ezzel együtt persze még mindig érzik a Disney-nél is, hogyha valami sok. Christoph dala például iszonyatosan művire sikeredett, már-már ripacs – és még mindig egy rajzfilmről beszélek –, de megbocsájtunk neki, mert raktak bele egy Queen-utalást..

Viszont a második rész után egyre inkább úgy tűnik, hogy a hajviselet megváltoztatása – bármennyire is furának hangzik – Arendelle-ben szokássá vált minden fontosabb életeseménynél.

Az animáció természetesen gyönyörű szép, csak ámulunk és bámulunk a képeken, nagyon jól ábrázolt a négy elem. A történet is jó lenne, ha Anna nem lenne ilyen minden lében kanál. A film felnőtteknek is bátran ajánlható, ugyanis merészen reflektál arra, hogy a szüleik/őseik hibáit a gyerekeik viszik tovább, és nekik kell majd helyrehozni is.