Nem a rájuk szitáló eső miatt álltak lehajtott fővel sokan a Piac utcán november 14-én este, nézve az apró lángoktól fénylő pár lépcsőfokot, ahol rendszeresen ücsörgött. Mécsesek gyűltek, amíg fértek, végül egy szál cigi, majd ha az mégse lenne elég odaát, doboz is került mellé. Mögötte elmosódott képről nézett csodálkozva az emberek sokaságára Attila.

Életében nem lehetett része abban, hogy egyszerre ennyien figyeljenek rá. Megdöbbentő halálában kapta meg ezt – hányszor van ez így még.. A Debrecen Bike Maffia szervezte a gyertyagyújtást a hajléktalan debreceni polgár tiszteletére. Felszólaltak sokan. Nem államfő vagy neves művész érdemeit méltatták, hanem Attiláét, az emberét. Sajnálom, de nem tudom a vezetéknevét. S hiába kérdeztem az ott állókat, más se tudta.

Volt, aki közös imára szólította fel a gyászolókat, s mormolták együtt. Más egy haikut költött s mondott el Attiláért. A közeli étkezde egyik dolgozója is eljött, mesélte, hogyan adtak enni neki rendszeresen és ma hiába várták, nem jött Attila. Közben újabb mécsesek gyúltak, füstjük már érződött, csepegett rájuk az eső, de csak égtek tovább. Akadt, aki lefotóztatta magát a rögtönzött kegyhely előtt. Emlék?

S az emberek – összesen több mint félszázan talán – tovább mondták a magukét arról az emberről, aki még nem érte el az 50 évet, de igen öregnek nézett ki, amikor dús szakállába burkolózva, többnyire meleg időben is sapkával a fején hajlongott a lépcsőn ülve, köszöngetve az arra járóknak.

Olyanok szóltak érte, akik jól ismerték, de legalábbis kapcsolatban álltak vele valamilyen formában. „Egy élet is élet! Aki ezt tette vele, számoljon el ezzel magának!” A hölgy keserűen feddte meg Attila cserbenhagyó elgázolóját. Az egyik felszólaló nem tudta befejezni mondókáját, pedig nagyon akart, többször is folytatta, míg már nem ment: a férfikönny súlyosan potyogott. Megemlítették lelki szépségét, amit nem fakított az sem, hogy bizony koszmótos volt sokszor. S volt, aki tanítónak nevezte Attilát, aki azzal a céllal jött közénk, hogy megmutassa az utunkat. Hiszen bármilyen problémákkal is küzdött évtizedek óta, a legtöbbször mosolygott a világra, s általa elmerenghetünk azon, mi vajon hova tartunk.

Megtudtuk azt is, hogy a sajtos fornettit szerette a legjobban. Meg azt is, hogy állítólag a helyi közterület-felügyelet jelezte, gyász ide, megemlékezés oda, este 10 óráig azért szedje össze a szervező csapat a mécseseket, túl sokáig semmi helyük ott. Ahogy Attilának se ez kellett volna, hogy a helye legyen ebben a világban, mégis jóval tovább küszködött itt a mindennapok során, mint azt sejteni lehetett. S még ki tudja, meddig mosolygott volna a Debrecen belvárosában sétálókra?

Ha arra járunk, a Piac utca húszas számai közelében, biztosan sokáig fog még eszünkbe jutni egy árny, amint mocorog magányában, és ha kap valami jót, azt elfogadja, megköszöni.

Nyugodj békében, Attila!