Hol kályhával, hol kazánnal, hol kandallóval fűtöttünk, de egyvalami sosem változott: a régi faablakokon éjszakára kiszökött a meleg, s este kilenckor már a hideg csipkedte az ágyban az orrunk hegyét.

Így lett a kék, kötött mellényből éjszakai viselet. Mint minden gyerek, én is éjszaka nőttem, miközben aludtam, s jóllehet ez az oka annak is, hogy a mellény is velem nyúlt. Akik láttak benne, sokszor megmosolyogták a történetet. Bármennyire is viseletessé vált az évek során, nem tudtam elszakadni tőle, de magam se tudtam erre a magyarázatot.

Úgy képzelem, a kék fonalat anyai nagymamám vette a városban, még születésem előtt. Talán titkon abban reménykedett ő is, hogy fiú leszek, ezért választotta ezt a színt. Buszon vitte haza fonott kosarában, de otthon aztán nem maradt ideje, hogy rögvest hozzá is lásson kötni. Aztán megszülettem, és lány lettem. A kék fonál a veranda szekrényében hallgatott.

Ötéves forma lehettem, amikor megváltunk derékig érő hajamtól. Először csak vállig érőre vágtuk, míg egy nap elkísértem édesanyámat fodrászhoz, s annyira megkívántam én is a fodrászkodást, hogy bubifrizurával tértem haza. Már nem emlékszem pontosan, hogy ekkor kaphattam-e a kék mellényt, de ehhez az időszakhoz kötöm. Abban viszont annál biztosabb vagyok, hogy amikor megkaptam, egy cseppet sem szerettem, pedig mami bármilyen gyorsan is kötött, biztos sokat dolgozott hibátlan mintáin.

Teltek az évek, nőttek a gyerekek, gyengültek az egykor bármit elbíró kezek, feledésbe merült a fonal és a szorgos kötőtű. Később aztán nagyszüleim hozzánk költöztek, így a fonalak édesanyám hímzőcérnái mellé kerültek. Emlékszem a napra, amikor megkértem mamit, mutassa meg nekem, hogyan kell kötni. Én kértem, mégsem figyeltem rá eléggé, ide-oda cikáztak a gondolataim. A kék fonál volt a kezemben, de ügyetlenül csusszant a kötőtűk között, s mami is hamar rájött, ebből bizony nem lesz mellény. Úgy őrizgetem azt a kisdarab kötést, mint életem egyik nagy remekművét, de igazán megtanulni kötni és befejezni, amit együtt elkezdtünk, már csak egyedül tudom.

A minap otthon jártam, s eszembe jutottak a színes cérnák, fonalak. Édesanyám előkereste nekem: az alsó szekrényben voltak, épp, mint régen. A megfakult zacskóban megtaláltuk mami kötőtűit is. Ekkor elhatároztam, bebizonyítom nekik, hogy képes vagyok rá, megtanulok hímezni és kötni is. Leültünk anyával a földre, és hímeztünk. Ő gyönyörűen, mint mindig, én meg csak úgy sutácskán. Persze ő biztatott, hogy: „ó, ha neki így sikerült volna elsőre”. Ha megtanultam feleannyira jól hímezni, mint anya, akkor elkérem a kötőtűket is. Felveszem a kék varázsmellényem – ami most is kiválóan passzol rám –, s úgy hiszem, ettől majd ügyesebben mozognak a tűk is a kezemben.

Mami és anya annyi cérnát és fonalat gyűjtöttek össze az évek alatt, hogy nincs kétségem afelől: nekem is elég lesz egy életre. Főképp azért, mert ezek olyan varázsfonalak, amik az évekkel nem fogynak, csak egyre-egyre nőnek.

(folytatása következik)