Mély, sötét alagút vezet oda, ahol lelkem a megnyugvást keresi. A végén már látni a fényt, nem vakító, csak lágy, megnyugtató. Kilépek a kavicsos, göröngyös útról, a lábam puha fű simogatja. Mezítláb vagyok, bizonytalanul lépdelek. A bejáratnál egy oltár fogad, mélyedésében égkék víz, megmosom benne kezeim. Elindulok felfedezni az ismeretlen vidéket, de hamar a széléhez is érek, éles szakadék választja el a falutól, mely felett halvány köd remeg. Leülök a szélére, lelógatom a lábam. Rókák jönnek, nem bántanak, nem zavarnak, hátamhoz ülnek, s velem együtt a semmibe merednek. Odalent minden olyan valóságos, még a magasból is hallani a falu sóhaját, de idefent minden elhalványul, szinte szertefoszlik. Most nem vágyom odalentre, jó itt a viszonylagos magányban.

Később aztán együtt indulunk felfedezni az erdő sötétjét: én és rókák. Együtt megyünk, nincs bennem félelem, eltölt a bizonyosság, hogy az erdőn túl újabb tisztás fogad. Meg is találjuk, amire vártam: tükörként feszül előttem egy tó, a rókák játszanak benne, én meg csak bámulom magam, mennyire más vagyok, milyen nyugodt, ez már nem is létezés, csak egy álom, ami ereimben lüktet és agyamban összpontosul.

Érzem, hogy még nem értem el a határokat, hát tovább megyek, immár egyedül. Nem tudom, hogyan telik ebben a dimenzióban az idő, csak sejtem, hogy hamarosan rám sötétedik, ezért menedéket keresek. Nem kapkodom, csak megyek, amerre az út vezet, vezet, pedig nincs még kitaposva, tán rajtam kívül soha, senki nem járt még itt. Az erdő ölelésében végül találok egy faházat, óvatosan nyitok be, arra számítok, hogy valaki lesz odabent, de csak öreg bútorokat találok és egy kályhát.

Ágakat gyűjtök, tüzet rakok benne, odakint közben behunyja szemét és álomra szenderül a nap. Senki sem tör rám, s ahogy ülök e csöndes magányban a tűz mellett, ráébredek, hogy én magam lehetek, aki hazatért. A külvilág most csak a fejemben létezik, a szeretteim csak a szívemben, mégis minden teljes. Nincs hiányérzetem, nincsenek vágyaim, se kicsik, se nagyratörők. Ez a néhány pillanat valóságosabbnak tűnik most az életnél is. Zajokat hallok, óvatosan kinyitom az ajtót, kinyílnak szemeim, s immár újra a négy fal vesz körül, fekszem az ágyban, s minden, amit eddig láttam, hirtelen szertefoszlik.

Zavartan keresem az alagutat, ami újra levezet, de bejáratát betemette a föld, eltakarták a bomló falevelek. Minden újra bizonytalan, hangos és sokszor bántó, visszavágyom. Ha nem is örökre, csak egy kis időre újra az erdő mélyére, a kis faházba, a kályha melege mellé. Nem tudom, hogy ez a világ valóban odalent van-e vagy épp az ellenkező irányban. Az is lehet, hogy pontos helyét és idejét meghatározni lehetetlen és felesleges is. De hiszem, hogy ebben a kis faházban volt elrejtve az élet értelme, az én életemé, így hát időről időre újra erőt veszek magamon és útra kelek, hogy újra rátaláljak, s magammal hozzak a földre egy kis darabot a teljességből.

(folytatása következik)