Adott egy férfi és egy nő. Nevezzük a hímneműt Kompromisszumnak, a hölgyet pedig Kompromisszumkának. Elismerem, manapság nincsenek nagy súllyal név- és népszokásban. Sok sikeres és/vagy tehetséges szerző mégis izgalmas történetet kerekített már a visszafogott alapszituációból. Mivel én egyik kategóriába sem tartozom, ami a szerzők besorolását illeti, megpróbálom más módon feldobni a sztorit.

Több nőt és alighanem tőlük is nagyobb számú férfit vonok be a történetembe. S ha netán ennyi sem tűnne elég izgalmasnak, elárulom, hogy egy bizonyos történelmi korban Kiegyezés (is) volt a fentiek becsületes neve, míg hangzatosabb s divatosabb formátumot kaptak. Viszont a korábbi névvel együtt maguk a névadószülő történelmi események szintén nagyjából kivesztek a magyar történelemből.

Mostanság „Ez Egy Mocskos Háttéralku” becenéven nőtt ki ugyanazon magyar szótermő televényből. Kis bibi, hogy az imigyen megjelölt, érintettnek titulált honfitársaink kézzel-lábbal tiltakozni szoktak ellene, szóval nemigen vállalják. Pedig nem is biztos, hogy a titkolózás mögött olyan borzasztóan fest a leányzó igazságnak megfelelő fekvése.

Nemrégiben volt Magyarországon önkormányzati választás. Sorban legyen az első, az eredmények után kinyílt kérdések sorában az, hogy miként tud együttműködni egymással az a sok hölgy és úr, aki a választáson egy tömbben indult, de világszemléletüket tekintve ég és föld a távolság köztük. Születtek-e köztük okoska Kompromisszumok? Avagy csak Mórickák, akiknek, mint ismeretes, mindig csak egy dolog, témánkat tekintve a lekvárkeverés jár az eszében.

A politikatörténet törvényei azt mutatják, hogy hosszabb távon leginkább sehogy sem megy majd közöttük az eredeti együttműködés. Hisz szinte minden demokratikus országban, szinte minden voksoláson indulnak olyan pártszövetségek vagy helyi együttműködések, amelyek leginkább azért kötöttek alkalmi szövetséget, hogy leváltsák a regnáló kormányt, önkormányzatot. Aztán, kevés kivétellel, szinte elkerülhetetlen szétválásuk. Semmi kivetnivaló nincs ebben, hisz bevallottan érdekházasságot – adott esetben azonban nemes érdekeket érvényesítendő szándékkal – kötöttek. A szóban forgó kormányoknak pedig bőven vannak eszközeik, általában hatásosabbak is, hogy minden lehetséges és lehetetlen eszközzel akadályozzák politikai ellenfeleiket törekvéseikben, összefogásukban.

De legyünk szokásosan naivak! Az országnak az lenne a legjobb, szerintem egyetlen esélye, ha az uralkodópárti és ellenzéki, a kormánypárti és ellenoldali polgármesterek, különböző pártállású önkormányzati képviselők a kultúremberi minimumot betartva, legalább honfitársnak tekintenék egymást. Ez lenne ugyanis a reménybeli záloga annak, hogy az ország ne váljék még inkább belpolitikai harcszíntérré. S elvi (valamint nagyon is gyakorlati) ellentéteik nem veszélyeztetnék sok millió magyar biztonságos(abb) hétköznapi életét. Hisz minden nagy- vagy helyi politikai vita végeredménye, legyen látszólag bármennyire elvont, rajtunk csapódik. Vagy javunkra válik.

Hogyan viselkednek tehát az újonnan megválasztott és régi „kompromisszák és kompromisszumok”, hogy legalább részben teljesítsék a választóknak tett ígéreteiket. Amelyek, szinte egyként a közösség, a település közös érdekeit helyezték előtérbe szlogenjeikben. Ám ehhez nagyon sok aprólékos egyezkedésre, s az egyéni, a pártérdekek legalább valamilyen mértékű visszafogására lenne szükség.

Ez az ismert eredmények okán nem vonatkozik Debrecenre, ahol a nagyvárosok közül (inkább) kivételként, az ellenzéki tömörülés a választások előtt alig-alig tömörült, inkább egymást marták. Olyannyira, hogy annak eredményeként (is) – úgy tűnik – frakciót sem alakíthatnak a közgyűlésben. Amely messze nem csak eljárásjogi hátrány, de azt jelenti, hogy a gyakorlatilag egypólusúvá vált az önkormányzat. Annak minden valószínűsíthető, lehetséges következményeivel együtt.

Ám félreértések elkerülendő, a felvázolt eshetőség nem a győztesek kritikája. S mindaddig nem lehet jogos ilyesmi, amíg a továbbiakban élnek, s nem visszaélnek lehetőségeikkel, hatalmukkal. Azt is tartsuk szem előtt, hogy a nagyobb közösség javát, és nem csak a saját híveiket szolgáló politikai önkorlátozáshoz, mint minden közhatalmi szituációban, ez esetben szintén nagy (ön)erő szükségeltetik.