Az utca ugyanúgy porzik, mint régen. Nem jár erre sok autó, vagy tán máshoz szokott már e néhány városban töltött év után a szemem. Az utca két szélének lakói kerítésen szárítják a ruhát, ami vastagon beissza a kéményből áradó füst szagát. Ha a gyerekek autót látnak, rohannak ki, a bátrabbak csókolommal köszönnek.

Sok a gazos ház, még rémlik, ki lakta hajdanán. Akkor még én köszöntem csókolommal, miközben nagy léptekkel haladtam hazafelé az iskolából. „Jaj, de sietsz!” – jegyezte meg, ahányszor csak látott, a szomszéd. „Sok a lecke” – válaszoltam, és már nyitottam is be a kapun.

A sarki kocsmából bolt lett, majd szép lassan az is befuccsolt. Manapság már a falu közepéig kell tekernie annak, aki netán húst akar ebédre. De nem ám halat, olyan ott nincs, csak disznó meg csirke, igaz, azokat már nem háznál nevelik. Pikkelyest meg tán foghat a tóban, akinek van kedve meg ideje ott ücsörögni, és várni a kapást.

Minden maradt: a föld, az ég, a víz s a házak, csak az emberek mentek el. Van olyan, mint én, aki még visszajár, de olyan is, aki már nem mehet. Van, akinek szomorú, magányos kutyája még őrzi az üresen maradt házat. Már csak a szomszéd eteti, s biztatja, hamarosan újra lesz gazdája, csak bírja még ki. A csengő ritka errefelé, az emberek tudják, hol tartja a másik a kulcsot, ha meg bezárkózott, a kapura akasztják, amit át akartak vinni.

A falu határában, a horgásztavon is túl gyárak épültek. Az én időmben még traktorral szántották itt a földet, nyáron napraforgók mosolyogtak az ég felé. Pedig az én időm sem volt olyan rég, mégis sokat változott a világ a falun kívül. Bezzeg a falun belül, csak ücsörög a póznákon, s néha átszáll megkondítani a templom harangját. Persze vannak új emberek, akik hétköznap a gyárakban dolgoznak, de nekik nincs már idejük, se kedvük a szomszédoknak almát szedni, este átvinni, s néhány harapás mellett nagyokat beszélgetni.

Hogy mi a magyar vidék jövője? Aki látta a letűnt múlt szépségeit, tán épp annyira szkeptikus e kérdésben, mint én. Mert a falu szíve nem a bevásárlóközpontokban, az aszfaltos utakban meg az új közvilágításban van, hanem az emberekben, akik név szerint ismerték minden utca minden lakóját, tudták, honnét jött az óvónéni, ki is az iskola igazgatója, ki vezeti majd a hetes buszt egy álmos reggelen. Ki tudja megjósolni, visszahozhatja ezt bármiféle kedvezményes hitel, állami támogatás, uniós pénz? Persze kétség sem fér, kell a vidéknek a fejlesztés.

Ma már nem sietnék annyira be a kapun. Szívesen beszélnék a szomszédokkal, akik jóízűen mesélnének mindenkiről a faluban, akiknek halványan még rémlene az arca. Almával kínálnának, virágot szednének a kertjükből, és kíváncsiak lennének, olyan kíváncsisággal, amitől már rég elszoktam.

Egy vidéki szív mindig visszahúz, s habár biztosan hiányozni fog a város kényelme, már úgy várom, hogy csókolommal köszönhessek újra, kapirgálhassak a kertben, s együtt szitkozódhassunk a szomszédokkal, hogy már megint nem kapni semmit abban az egyetlen szem, átkozott kisboltban.

(folytatása következik)