Az arcomon enyhén szúrja a levegő hűvöse, úgyhogy örömmel nyugtázom, nem kell pisilni és kimászni az ágyból. Forgolódni kezdek, újra rakom a fészkem az alváshoz. Hirtelen érzek valamit a térdemnél, úgyhogy lenyúlok. Egy apró, kemény se nem golyó, se nem henger. Mintha egy kavics lenne.

Kavics? Az ágyban? Hogy kerülhetett ide? Biztosan beszorult a cipőm talpába, gondolom kábán, de aztán eszembe jut, hogy ez csak azt magyarázná meg, hogyan került a házba. No, de az ágyba? Közben forgatom az ujjaim között és érzem, hogy kissé nedves az egyik oldala. Félig még mindig alszom, így nem is lepődöm meg ezen a tényen, inkább csak elraktározom a többi ismeretem mellé, amit már a különös tárgyról szereztem.

Még nem tudom teljesen elengedni, hogy egy kavicsról lehet szó, úgyhogy azt magyarázom magamnak, biztosan sáros az egyik oldala, és most, itt a melegben, elkezdett kiolvadni. De hiszen a sár nem olvad ki..

Mit tudok eddig? Kicsi, sima, íves, valahol a gömb és a henger között, kissé nedves, hangja nincs, kemény, se nem hideg, se nem meleg. Megszagolom, de semmi. Szagtalan, akár a szén-monoxid. A tapintásom, szaglásom, hallásom már segítségül hívtam, szemeimre nem hagyatkozhatom. Nincs más mit tenni, utolsó érzékszervemet kell bevetni a rejtély megoldása érdekében.

Megnyalom! — gondolom magamban. Kezdem is számhoz emelni, amikor — megmentve az undor manifesztálódásától — valahonnan a mélyről feltörnek kora gyermekkorom tapasztalatai és az akkor szerzett tudásom a világról. A sok kis információ morzsa betelíti a tudatom és egy képet rajzol elém, amint állok kint az udvaron, kezemben a világ egy hasonlóan érdekes darabjával, vizsgálgatom, és közben valaki nekem ismételgeti a szót: csiga.