Efféle félmondatok hangzottak el a minapi Magyarország-Azerbajdzsán európa-bajnoki selejtező után, amelyen nyögve nyert a magyar gárda 15 ezer odavezényelt kis lurkó előtt, hiszen büntetésből kifolyólag elvileg zárt kapus meccs lett volna az UEFA szerint a magyarok részéről visszatérő rasszista megnyilvánulások miatt (legutóbb a magyar-szlovákon). A srácok a pályán hajtottak, a gyerekek ujjongtak – persze, hisz gyerekek -, a hangulat megvolt, s a győzelem is már korán biztossá válhatott volna, ha pontosabbak a játékosok. Ám nem lehet amellett elmenni szó nélkül, hogy hiába az első félidő sok helyzete (a másodikról ne beszéljünk inkább), ha egy kivételével semmit sem értékesítettünk, akkor az külön kritika, ha egy igen gyengén játszó Azerbajdzsán ellen a lefújásig kell izgulni, vajon itt marad-e a 3 pont.

Elgondolkoztam azon, hogy ez a 15 ezer fiatal mekkora élményt kaphatott most vasárnap, s mit válthat ki belőlük a látott találkozó!

Oké, nekik aznapra nem maradt móka, hiszen korukból adódóan még nem szavazhattak, menjünk hát meccsre, mivel minket beengednek, a nagyokat nem – ők csak bántják egymást, kaptak is a pofájukra az európai szövetségtől (az a szurkoló, aki megérdemelte, s aki nem, az meg szenved a többi marha miatt, mert nem mehetett ki élőben drukkolni). Itt álljunk is meg egy szóra: nem lehet nem észrevenni, hogy egy adott közösség valódi erejét, összetartását az mutatná – talán utópisztikus gondolat -, hogy a kisebbséget alkotó hülyéket kiveti magából (nem a kisebbséget, csak a hülyéket, mielőtt félremagyarázná valaki), s nem szenved az egész sokaság miattuk. Igen, ez áthallásos.. Vagy, ha nem teszi a közösség, akkor balfék. Vagy jobbfék. Tök mindegy.

Na, de ne politizáljunk, lássuk a focit és az élményt!

Szóval ez a temérdek kisgyerek bizonyára brutál lelkesedéssel ment haza, de mit láthattak igazán? Azt, ahogyan ajándékba kapunk egy sikert ez ellen a világválogatott ellen. Jó, tudom, Azerbajdzsán a horvátokkal is ikszelt, mégis igaznak érzem: ha őket itthon nem győzzük le, ugyan mit akarnánk keresni Európában? Már, ha Európába tartunk.

A kis szurkolók láthatták, amint Korhut Mihály bombagólt lő igen hamar, de azt is, hogy Dzsudzsák Balázs (sorry, hogy mindig megakad benne a tollam.. vélhetően sportolói nagysága miatt van ez nálam) lecserélése után a lelátói aprónépekre jellemzően magányos duzzogásba kezd és láthatóan neheztel szövetségi kapitányára, mert az nem hagyta tovább játszani a téren (a tudósítások szerint – vagyis nem én mondom – elég gyenge volt). Balázska! Igen, szóltak, hogy gyere be a grundról, már hűvös az idő, meg ne fázz, s különben is, jobb így mindenkinek.. Légy kicsit belátó, nem a tied egyedül a játszótért! S főleg, ha más ügyesebb a homokvár építésében, add át neki a helyedet, jár neki is!

Elképzelem, amint a stadionban kint lévő gyerkőcök közül aki netán még nem szívta magába a magyar nemzeti focigolyó rugdalás képzésének magasztos eszméjét, rögtön azzal kezdte el nyaggatni szüleit, hogy „Én is olyan akarok lenni, mint Dzsudzsák!” Na jó, de nem mindegy melyik! Az, aki a DVSC-ben és a PSV-ben kitűnt a tömegből, vagy amelyik legutóbbi nyilatkozatai egyikében azzal érvelt, hogy neki már csak egy csapat létezik: a NEMZETI. A mostani arabus klubjai csak edzést jelentenek számára (ő mondta), hogy a válogatottban az igazi legyen. Szép mentés, szó se róla. Más kérdés, hogy lehet, egy erősebb edzőpályán jobban sikerülne a felkészülés, Balázs.

Aztán azt is látom magam előtt, amint tömött sorokban várnak felvételükre a nagycsapatában gyakorlatilag az utánpótlásra nem számító Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia vagy más magyar klub előtt az ifjak, hogy nekik ez a magyar-azeri meccs meghozta a kedvüket a labdakergetéshez, és márpedig ők csakis focisták akarnak lenni, semmi más. Húha!

Az rendben van, hogy ha már az UEFA kizavart minden felnőtt magyar szurkolót erről a meccsről, akkor gyerekekkel töltjük meg. Ám mégis, mi az, ami igazi, valós, értékes hozadéka lehetett számukra ebből a sporteseményből? Az, hogy sok gyerek együtt van, utazással, számukra bulival egybe kötött program, amire szinte bármelyik gyerkőc vevő. Nagyot nem lehet csalódni bennük, hiszen ők lelkesek, tevékenyek, akkor is tapsolnak, amikor egy egyeneset rúg valaki a labdába, mert nem a suli vagy a család kötöttségein belül léteznek, hanem kiszabadulnak onnan egy pár órára. Nem kell leckét írni, se egyenesen ülni a padban. Kedvükre kiabálhatnak, még meg is dicsérik őket ezért most. Fontosnak érzik magukat, kiváltságosnak, hogy most rájuk figyel minden felnőtt. Illetve nekik játszanak.

Javaslom, ezt a figyelmet a gyerekek felé a mindennapokban is tartsa meg mindenki, családi és állami szinten is. Legyen szebb és jobb (szüleik számára anyagilag elérhető) iskolájuk, jobban fizetett pedagógusokkal, akik odateszik magukat, hogy a kicsiknek jobb legyen, s nem a mindennapi értelmetlen adminisztrációban és a felső vezetőknek való megfelelésben őrlődnek fel a tanítás helyett! Legyen megfelelő élelmük a gyerekeknek, s egészségügyi ellátásuk – bárhol az országban! Legyen meg az a figyelem és szeretet a családon belül, ami megilleti őket! Legyen meg az esélyük arra, hogy gondolkodjanak, döntsenek, beleszóljanak már fiatalon is saját életükbe!

S dönthessék el azt, akarnak-e focimeccsre menni vagy inkább mást csinálnának vasárnap kora este!