Ha tudtam volna, hogy ilyen a világ, nem siettem volna annyira – mondják a felnőtt emberek, utalva arra a kilenchónapnyi biztonságra, amit az anyaméh jelentett. Vagyis, amit sejtik, hogy jelenthetett, mert bizonyosan senki sem tudhatja, hogy azok a hónapok kényelemben teltek. Mégis valamiért úgy hisszük, hogy tökéletes létállapot volt, s talán ezt keressük viszont életünkben.

Van tehát a születés utáni felsírásnak egy átvitt értelme is, hiszen kinek kell a kényelem, a meleg és a biztonság helyett valami irtózatos, hideg világosság, ahol a fájdalom ezer arcát mutatja, ahol az idő elveszi a napokat, ahol aztán megint kereshetjük a másik felünket.

Milyen szép az a kilenchónapnyi teljesség! Mégis később mennyi keserűség okának vezetjük vissza: talán már az anyaméhben magunkba szívtuk a kínokat. Mekkora trauma egy csöppnyi életnek, hogy ha letelik a kilenc hónap, többé nem édesanyja szívének dobbanására pihenhet?

Mondják, hogy miután sietve, egy hónapot csalva a világra jöttem, csak akkor hagytam abba a sírást, amikor édesanyámra tettek, és újra meghallottam szívének megszokott ritmusát és érezhettem melegségét. Édesanya születésem után is azon dolgozott, hogy legalább olyan biztonságos burkot építsen ebben a világban, mint amilyen lehetett odabenn. Nem volt neki egyszerű, de napról napra újra szőtte ezt a védelmező hálót, ahonnan nézve a világ mégsem volt annyira rémes hely. Szerencsés vagyok, hogy az élet velem, ha másban nem is mindig, de ebben ilyen kegyes.

Hogy olyan lettem-e, mint ő? Mondanám, hogy magamba szívtam odabent minden jót, de valójában csak éreztem, csak ellestem, és sután próbálgatom idekint. Hogy létezik-e a világban ugyanez a teljesség? Bizonyosan még nem tudom. Úgy mondják a bölcsek, hogy az ember csak magában találhatja meg újra. Talán ereinkben csordogál, idegsejtjeinkben munkál, ott van minden kifújt levegőben, csak épp a világtól nem vesszük észre. Abban a világban, ahol már nincs körülöttünk védelmező háló. Ahol, ha bántanak, már sebet tudnak ejteni a szívünkön és a lelkünkön. Ahol az emberek képesek elhitetni egymással, hogy többet vagy kevesebbet érnek. Amiben a létezést már nem a lélek súlyával, hanem az anyagi javakkal mérik. És mihez kezdjen ebben a világban az az ember, akit becsületre neveltek, arra, hogy ne hajhássza ezeket a javakat, aki azt tanulta, hogy a szív mutatja a helyes irányt.

Milyen szép és találó szó: anyaföld. S milyen sokat jelent, hogy ki, hova születik. Az anyaföld részünkről leválaszthatatlan, történetünk ott kezdődik, és csak isten tudja, ott is ér-e véget. Sokan vagyunk, akik itt szeretnénk otthont, családot, itt szeretnénk megtalálni számításainkat.

Mikor úgy érezzük, minden összeomlik, sietünk vissza édesanya közelségébe. Hallani újra a megszokott ritmust, érezni az összetartozást, hogy valahol mindig várnak, van helyünk. Sokszor tényleg elég két biztonságot nyújtó, ölelő kéz és egy szerető szív dobbanása.

(folytatása következik)