A változatosság gyönyörködtet. A hölgyekre (férfi)nézvést tekintve legalábbis feltétlenül igaz az ókori bölcsesség. Amely, kora okán, már örök igazságnak is kissé szakállas. Hisz Ciceró, a jó nevű szónok és szerző talán jó kétezer évvel ezelőtt írta el előlünk. (Az ugyancsak, bár különösebb eredmény nélkül, de szintén írással próbálkozó méltatlan utódai elől.)

Ugyanakkor aligha érződik a kétezer évnyi folyamatos használat a megállapításán. Olyannyira elsődleges frissességű, hogy az élet bizonyos dolgaiban vitathatatlanul alkalmazható ma is. Példának okáért az úgynevezett földi gyönyörök, örömök, élvezetek és hasonlók körében aligha vitatható a megállapítása.

Ám alant egészen másfajta változatosságról akarok szólni. Ugyanis korántsem vagyok arról meggyőződve, hogy a mostani, választás előtti magyar politikai élet változatos eseményeiben és szereplőiben feltétlenül és maradéktalanul gyönyörködhetnénk. A jelölteket illetően például sokak szerint inkább bizarr, esetleg elkeserítő, hogy (m)ilyen múlttal terhelt honfitársaink (és nem honfitársaink) érzik alkalmasnak magukat, hogy jobbára becsületes magyar közösségeket képviseljenek.

Van köztük jogerősen bűnösnek ítélt szerencselovag, sikkasztó, akit (kivételképpen) lefüleltek és nyilvánosságra kerültek üzelmei. De azért ringbe szállhat. Aztán még több megélhetési politikus, akinek semmi más érdeme és képessége sincs, minthogy a befutónak tippelt (jelenleg nyilván a kormányzó párt az) csoport kegyeibe férkőzzék. Találunk mellettük, amolyan üde színfoltként, többé-kevésbé megzakkant, valaha volt értelmiségit. Aki hajdanán értelmesen, sőt invenciósan volt képes gondolkodni, de mára úgy döntött, hogy az agymunkát inkább másra bízza. Találkozunk inkább kevésbé, mint többé ismert marionett figurákkal, akikről csak annyit tud még szűkebb környezete is, hogy kiválóan lehet ugráltatni őket bármelyik irányba. Amerre a haza éppen megköveteli. Feltűnt néhány – régies kifejezéssel élve – dzsigoló is az önjelöltek sorában, aki a mai nagymenőkhöz hasonlóan ki vagyon tömve pénzzel (amennyiben a forint még annak tekinthető a megbízható pénznemekhez képest). Ezekről a divatmajmokról ugyanúgy nem tudhatjuk hivatalosan, hogy honnan származik a vagyonuk, mint sok másról a mai Magyarországon. A divatfik esetében természetesen leginkább az a kérdés, hogy mi a fészkes fenének akarnak politizálni, s miből gondolják, hogy legalább minimális tehetségük lenne hozzá. Mégis próbálkoznak vele.

Mint amiképpen nagy számban az átlagos, különösebb elképzelések nélküli, de az árral úszni tudó magyarok, akik ugyancsak nem nevezhetők legalább az óhajtott posztjukhoz szükséges szélesebb látkörrel, alaposabb gondolkodásra képes jelölteknek. Őket viszont éppen azért, mert nem bonyolítják túl a dolgaikat, bármilyen, akár jó irányba is lehet befolyásolni. S a demagógok, akik az egykor fungált funkcionáriusok egy részéhez hasonlóan, életükben egyszer-kétszer hallottak valamit harangozni, amelyet politikai jellegű dumának véltek. S ők ugyanezen, szerintük mindenre ráhúzható közhellyel próbálják kábítani a népet a közélet hímes mezején.

Nos, a fentebb vázolni próbált változatosság nem igazán gyönyörködhető. Sőt! Engem inkább elkomorít. Főként annak fényében, hogy naponta hallok dicshimnuszokat a nagy magyar erényekről, kiváló tulajdonságokról, történelmi érdemekről. Nos, nem vagyok biztos benne, hogy jelöltjeink egy része, félhetően, vélhetően többsége hordozná magában ezen erényeket. De hát ez a kiállítható regimentünk.. Legalábbis az, amelyet a pillanatnyi politikai realitások harcmezejére küldhetünk. S győzzön a jobbik! Illetve ezt inkább hagyjuk, hisz csakis majdani ténykedésük döntheti el, hogy ki az. Avagy ki lett volna sokkal jobb.

Természetesen, legalábbis reméljük, bármelyik irányból, de közelítenek posztjuk felé olyan honleányok és honfiak, akik becsületesek, jellemesek, tisztességesen gondolkodnak, sőt ráadásképpen konvertálható szakértéssel rendelkeznek. Mindazonáltal Cicero, aki szerint fő, sőt adott esetben még el is főhet a változatosság, ugyancsak látott, átélt, s tett egyet s mást a közélet amfiteátrumában. Tapasztalatai fényében sokkal jobban magunk sem, ma sem reménykedhetünk.

S azt szintén vélelmezhetjük, hogy a nagy római nem a fenti változatosságra gondolt, amikor azt találta kijelenteni, miszerint „varietas delectat”. Bár, szegény, akinek magánélete egyébként példamutatóan kikezdhetetlen volt, amennyiben sejtette volna, hogy egyszer a levágott feje lesz a delikát (díszletként) politikai ellenfele vacsoraasztalán, talán nem egészen ezt üzeni az utókornak.