A kettőt egybe csak a bátrabbak keverik, mert mise után a vásárban már túl nagy a tömeg. Mozdulni is alig lehet, nem még hozzáférni a portékákhoz. Sok az árus, ellepik a teret, mindenki hozza, amije van: új, régi, vagy innen-onnan kapott, csak isten tudja, de ő meg épp úgysem rájuk figyel. A gyakorlott piacozók már ismerik, hova kell elsőnek menni, tudják az irányt, nagy gyakorlatuk van az előrenyomulásban, felteszik a szemellenzőt, s mintha nem is létezne más, mennek, mert kincsek hevernek a placcon. De nem ám holmi kertben termők, nem a vasárnapi ebéd hozzávalói: hagyatékok halmokban a földön, a dobozokban.

Mélyre nyúl, a kezével érez, nem is lát, de tudja már a formájáról, mi az, csörög, zörög, az emberi szót ilyenkor alig hallani. Csorba bögre, nyikorgó szalag, kócos hajasbaba: jó lesz az még valamire, például drágábban továbbadni, egyet jobbra, kettőt balra, „szia, Pisti, nem kell semmi, csak kijöttem szétnézni”. Betanult koreográfiára megy a hagyatéktánc.

Avatatlan, gyönge lelkű népségnek ez nem való: akinek fáj, ha netán oldalba bökik, rálépnek és nincs bocsánat, aki csak távolról ismeri az alkut, aki közben azon mereng, honnan a tengernyi régi holmi. Aki féli: belőle is ennyi marad. Régi, kedves tárgyait kézről kézre adják, vagy bezúzzák, ha már végképp nem kell senkinek. Mit kívánhat: hogy valakinek érjen majd egy ezrest féltve őrzött gyűjteménye? Hogy a turkálóban legalább együtt maradhasson kedvenc fülbevalója párban? „Tudod te, hány évig nyomtam három műszakban? És nézd meg, mi értelme volt” – adja elő a monodrámát egy veterán. Így játszik a múlt és isten odafent: összehozza az embereket, hisznek vagy sem.

A látványtól mozdulni sem tudok. Nem is merek, mert végre találtam egy helyet, ahol senkinek sem vagyok útban. „Engedd el a múltat” – szólal meg fejemben anyám, miközben figyelem a sokaságot, ahogy az elhagyott holmik dobozaiban turkálnak könyékig. A táncosok sörrel és lángossal ünneplik a sikeres fellépést.

A hátrahagyott holmik piacán már nem számít, hogy az egykori boldog, boldogtalan tulajdonos miben hitt vagy mit remélt. Szeretett tárgyai, amikért dolgozott, amikre kuporgatott, tán valakit még boldoggá tehetnek. Otthonból otthonba költözik a múlt, ki tudja, honnan érkezett és hová tart. „Engedd el a múltat, túl kell ezeken lépni” – hallom újra.

A szentmisének vége. A templomba is betéved néhány turista, körbeszalad, kattint párat, gyerek ordít, apa unja, menni kell: egyet jobbra, kettőt balra, az ismerős koreográfia. Jobb most így, istennel kettesben, kérdezem: milyen táncot szánt nekem? Egy kis keringő, aztán rock and roll, népi vagy tán verseny? Összekulcsolom kezeim, s kérem, vezessen ő, mutassa a lépéseket. És így, hogy végre négyszemközt vagyunk, félve kérdezem a teremtőt: ha elengedem a múltam, mi marad belőlem?

(folytatása következik)