Mivel egy kisvárosban nőttem fel, megszokott volt az, hogy nálunk felcsukják a villanyt, nem pedig felkapcsolják. Nem is értettem, miért javítanak ki folyamatosan Debrecenben, hiszen 18 éven keresztül nálunk felcsukták és lecsukták a villanyt. Szintén megszokott volt a deviszont, pedig több magyartanár is figyelmeztetett akkor, hogy abszolút helytelen ilyet mondani.

Miután jelezte egy ismerős elsőéves egyetemista koromban, hogy a beszédemen lehet hallani, hogy vidéki vagyok, kicsit elszégyelltem magam. Persze fel is háborodtam, mert ugyan mit képzel már magáról, és amúgy is, hogy mondhat ilyet, hiszen maga is vidéki volt. De ettől függetlenül elkezdtem szégyellni, hogy vidéki vagyok, nem pedig nagyvárosi, aki kifogástalan szóhasználattal és kiejtéssel beszél. Pedig otthon óvodás korom óta szavaltam, játszottam színdarabokban, drámatagozatra is jártam, folyamatosan olvastam, a katolikus templomban rendszeresen olvastam fel a Bibliából.. De hát valami mégis hibádzott.

Így onnantól kezdve figyeltem arra, mit és hogy kell mondani, hogy nagyvárosinak hangozzak. De nem éreztem jól magam ettől. Pláne hiteles nem voltam, főként magam előtt. Hiányoztak azok az otthoni kifejezések, amiket máshol nem hallottam, nem használtam. Amúgy is azt hallottam akkoriban, hogy nem tesz jót a nyelvnek az, ha elsztenderdizálódik, és ezáltal kivesznek belőle a helyi sajátosságok. Hát ez valami óborzalom – kaptam is a fejemhez rögtön, és elhatároztam, én biza’ megóvom az otthoni sajátosságokat.

Anyukám minden problémára működő mondása a mai napig kedvencem és rendszeresen hangoztatom: van olyan bicikli, hogy tekerik, ’oszt nem gurul. A szüleim nagyon hamar megtanulták, hogy néhány jól időzített, egyszerű és vicces szólással tüstént mosolyt lehet csalni bárki arcára. Pláne a sajátjukra. Ugyanis ezeken ők akkor is nevetnek, ha más nem. Ezt mondjuk átvettem tőlük, sőt egy gimis barátnőmmel meg is beszéltük rögtön elsőben, hogy mivel nagyon furcsa humorunk van, még ha senki más nem is nevet a vicceinken, mi azért álljunk ki a sajátjainkért.

Na, de visszakanyarodok az eredeti fonalhoz. Tehát Apukám kedvenc szava például a pataputa. Soha nem jöttünk rá a testvéreimmel, mégis honnan kapta az ihletet egy ilyen szóra és ez mikorra datálható, de mi is mindannyian használjuk azóta is. Ja igen, elfelejtettem fordítani, a pataputa azt jelenti: rossz. Vagyis a rossznak az a verziója, ami már használhatatlan és leginkább kukába való, de azonnal.

Nagyszüleim, akik közül sajnos nem volt szerencsém mindenkit megismerni, szintén az egyszerűen vicces beszólások alkalmazói voltak. Csont nélkül bedobták és lehetetlen volt a riposzt. Anyai nagymamám például tett el befőtteket télire ugye. Akkor még nem permetezték a gyümölcsöket, arrafelé legalábbis biztosan nem. Dunsztolás közben apró kukacok jöttek fel a gyümölcsökből, és amikor kibontották Anyáék a befőtteket gyerekként, rögtön elkezdtek fujjogni, hogy ez micsoda. Édesmama, ahogy mi hívtuk, elintézte annyival, hogy mit fujjogsz, legalább húst is eszel! Természetesen levették a kukacokat és a testvérpár azóta is jó egészségnek örvend. Ha főzelék volt az ebéd, feltét nélkül, a gyerekek kérdezték, mivel esszük? Édesmama itt sem esett kétségbe, azonnal előhúzta a humor kártyát: hát először a kezeddel, aztán azzal megfogod a kanalat és azzal. Miért nincs több kolbász a rakott krumpliban? Azért, mert nem rakott kolbásznak hívják, hanem rakott krumplinak. Eperpucolás volt, és a tálban nem gyűlt a tiszta eper, hiszen a gyerekek közben eszegették.. A megoldás: énekeljetek! Imádtam édesmamát.

Az, hogy a hol kérdőszót mi folyamatosan hunként ejtettük ki, szintén sokáig fel sem tűnt. Persze tudtam, hogy helyesen hol, de hát mindig azt kérdeztük: hun van XY.

Apai nagymamám nem is a beszédéről volt híres a családban, hanem az étvágyáról és úgy általában az ételhez fűződő ragaszkodásáról. Egy össznépi ebédnél például szétment alatta egy szék, és míg közeledett a padlóhoz, ő vadul kapaszkodott a csirkecombba. Nem eresztette.

Amikor megüti a fülem az ízes beszéd vagy az egyedi megoldások, pláne ízes előadásban, úgy követem a hangot, mint kutyák a szagot. Legszívesebben ilyenkor gyorsan egy diktafont helyeznék az illető szájához, és megörökíteném, hiszen valódi kincs az, ahogy az idősek beszélnek. Elfogult vagyok, főleg a vidéki idősek beszédéért rajongok. De azért leplezetlenül.