A hétköznapok szürkeségében valahogy mindig gyermeki szívem naiv vágyódását keresem. Azt a feneketlen hitet, kitartó remélést, ami idővel úgy kezdett kopni, mint lúdtalpason a cipő sarka. A harsány hangokban a csendet, a szép szavak mögött az igazságot, a látszat mögött a valóságot: az aranyélet csak akkor értékes, ha a lélek képes benne szárnyalni.

Nézem a megsárgult képet, az ártatlan gyermeki tekintetet: úgy sejtem, ő, aki a feszengve várta, hogy végre elkattanjon a vaku, s visszamehessen a falubeliekhez játszani, ő öregedett meg ebben a házban. Néhány évig mit sem jelentett ez a falra helyezett kép, porosodó dísz volt csupán. Évek múltán aztán felértékelte a vissza nem kapható anyai ölelés, s hogy egy bizonyíték arról, ő is volt fiatal. Mert már nem hitték a gyerekek és az unokák, nevetve néztek a képre és vissza a nagymama ráncos homlokára: időgép lett a megsárgult, múltbéli vallomásból.

Te éltél itt. Életeddel együtt itt hagytál pár elárvult bútordarabot, téged várnak vissza a befőttes üvegek, hogy szüreteld a körtét, s tedd el télire, hogy aztán az unokáknak csak kín legyen az amúgy is nehéz csomaghoz. Kendőd még most is szék támlájára hajtva háromszögben. A barna mintás anyaggal fedted pár szál ősz hajszáladat, s csak az éj leple alatt, ha már a tücskök zenéltek, akkor vetted le magadról. S vártad, hogy valaki újra azt súgja: szeretlek, szeretlek, kedvesem – de már csak a fájdalom izzadtságától nedves paplant szoríthattad kezeid között. És a hitet, hogy van isten odaát.

Érzem, hogy itt vagy. Tudni szeretnéd, kinek adják el a gyerekek a házad, amit még szüleid emeltek kemény, kétkezi munkával. S ha valóban itt lehetnél, tán meg is mondanád nekik: fiam, ezeket ide be ne engedd. Mert flancos kuplerájt csinálnak a tisztaszobából, az állatok helyére maguknak kerti kiülőt, mert nem tudják már ezek, mi a magyarok istene!

Bárcsak segítenél! Bárcsak megsúgnád, hogy nekünk szánják-e az égiek ezt a házat. Bárcsak elmondanád, szerettél-e itt élni, hogy mit jelentett számodra ez az otthon. De a nevedet sem tudom. Csak nézek a szemedbe és hallgatom, ahogy az ingatlanos szabadkozik: igen, még itt hagytak néhány kidobandó holmit.

Visszanézek, s csak egy unott, szürke házat látok. Csak egyetlen percem lenne, hogy leüljek lépcsőjére, s csendben, a szavak mögött megkeressem az igazságot. A saját igazságomat. Hogy bocsánatot kérjek tőled, te fiatal lány a képről, hogy nem a te életed álmodom tovább, hanem a te múltadra alapozom saját álmaim. Azért, mert lerombolnám a falat, ahol te gyermekkorod egyetlen képét őrizted a jövőnek.

A képen egy ifjú hölgy és egy kisleány egy csecsemőt fog közre, aki széttárja karjait. Piros bársonytipegőjét csak a fotózás kedvéért adták rá, nem ez a hétköznapi viselet. Pár szál szőke hajszála kuszán áll gömbölyű fején. Nézem a képet a falon, farkasszemet nézek önmagammal, s rád gondolok, meg az idő múlására, melyben te már nem létezel, s csak ez az unott, szürke ház maradt utánad, de gyermeki szíved dobbanását érzem minden négyzetcentiméteren.

(folytatása következik)