A párommal szerettünk volna egy kiskutyát, egyetlen kikötésünk volt: csak akkor kell, ha tacskó lesz. Nem sokkal később kaptunk hírt arról, hogy elérhetővé vált egy törpe tacskó kislány kiskutyus. A képek alapján rendkívül aranyos, bájos teremtésnek tűnt, így arra a döntésre jutottunk, hogy bevállaljuk.

A kutyust – aki a Lulu nevet kapta tőlünk – pénteken este hoztam el és költöztettem be új otthonába. El is döntöttük, hogy ő a kisszobában fog aludni. Így első este ölben elaltattam, majd csöndben kivittem a neki kijelölt helyiségbe. Hajnali kettőkor kezdett el először hangosan nyüszíteni, így kimentem hozzá és visszaaltattam. Az esemény két óránként ismétlődött. (A visszaaltatás maga egy fél órás intenzív játékot vesz igénybe.) Emlékszem, egyszer majdnem elaludtam játék közben, de Lulu akaratosan rám ugatott, hogy ő nem ért egyet a pihenéssel és még játszani szeretne. Itt már láthattam volna, hogy rendkívül makacs kis lakótársat szereztünk.

A következő napokban jöttek az újabb problémák. Lulu egyre kevésbé tűnt „cukinak” – és nem, nem elsősorban a szobatisztaság hiányára gondolok most. Lulu ugyanis előszeretettel rágcsál mindent: kábeleket, papucsot, ruhát, szőnyeget – igazából bármit, ami épp a szájába akad. Persze értem én, hogy kölyökkutya, és ez ezzel jár… Azt azonban már furcsán tudom fogadni, amikor a többszöri begyakorolt felszólításra („Lulu, NEM!”) ugyan abbahagyja például a kábelek rágását, de bosszúból kirohan a lábbeliket kivégezni. Majd az újbóli felszólításra ugat, hogy hogyan képzeljük mi azt, hogy a nagyságos kisasszony nem teheti azt, amit épp akar. Ilyenkor fél órás dominancia harcba kezdünk, ami úgy néz ki, hogy én ismétlem a „Lulu NEM”-eket, ő pedig ugat. Az esetek többségében én nyerek. Ilyenkor Lulu sértődötten elvonul a helyére, és csak lentről figyel tüntetően, hogy az élet mennyire nem igazságos: semmit sem szabad, ami mókás. Fél óra múlva pedig jön békét kötni, nyalogat, nyüszög, hogy ő egyébként nem is úgy gondolta, csak légyszi foglalkozzunk már vele, mert nézzük már, milyen pici és aranyos is ő. Ezzel a ténnyel maximálisan tisztában van, és vissza is él vele.

Manapság már a mi szobánkban alszik, ha tudja, hogy itt vagyunk, nem ébreszt fel. A viták már sokkal rövidebbek, kezdi megtanulni, hogy mit szabad és mit nem. A tanulság annyi, hogy egy kutya valóban nem csak egy cuki, mozgó szőrcsomó, hanem öntudata van, és magabiztosan állíthatom, hogy véleménye is.