Harminc éve „rothadó” atomerőművet indítana be Ukrajna, olvashattuk több helyütt a minap, ami már önmagában elég ijesztő. Sajnos, nem csupán a címben jelzett szándék. Számomra, és gondolom, sokunk számára kifejezetten aggasztó lehet, hogy a helyszín, Hmelnickij alig ötszáz kilométerre fekszik a magyar határtól. S ugye tudjuk, hogy merről fújnak azok a nagy orosz (immár ukrán) szelek..

Szóval, bármiféle üzemzavar halálos vagy kevésbé tragikus következményei jóval nagyobb eséllyel érnek el bennünket a szelek szárnyán, mint a csernobili tragédia utáni nukleáris szennyezés (amelynek volt tere északi kitérőt tennie). S nem csupán közelsége, hanem időjárási tényezők miatt is. Az országnak ezen a felén ugyanis jóval gyakoribbak a keleti szelek, magas nyomás (száraz) uralta területek, mint tőlünk Nyugatra. Mostanában különösen. S ezek az időjárási képződmények még arra is képesek, hogy az ország nagy részét elárasztó nyugati, délnyugati ciklonokat, szó szerint, a megyehatárnál megállítsák. Gyakorlatilag akadálytalan, szabad teret adva a keletről beáramló légáramlatoknak.

Igaz, gyaníthatóan az ukrán projekt be- avagy újraindítóit legkevésbé Kelet-Magyarország klimatikus viszonyai izgatják. Mi több, ahogy olvashattuk, a félig-meddig megépített, majd abbahagyott, több évtizede rozsdásodó, pusztuló, repedező reaktorházak állapota sem. Amelyekre úgy tekintenek, mintha régen, az építkezés harminc éve alatt már működő gépezeteknek adnának helyet. S ezen okfejtés alapján a környezetvédelmi engedélyezésnél sem a mai nemzetközi szabályokat, paramétereket akarják alkalmazni. Mondván, nem új, hanem már régóta üzemelő berendezések. Pedig hét éve maguk az ukránok állapították meg, hogy az épületek egy részét átalakítás, felújítás után lehetne csak felhasználni. Másik részét akkor sem. Le kellene bontani. Ezekben a három évtizedes épületekben kapna helyet a korábbi két reaktorhoz csatlakozó, soha meg nem épült, de most ismételten napirenden lévő két új. Összességében nagyon úgy tűnik, hogy ehhez az újabb tervhez, illetve a bővítés mostani műszaki állapotához képest a csernobili erőmű maga volt a biztonság és korszerűség.

Jelenleg az újabb két blokk környezetvédelmi hatásvizsgálata folyik. Állítólag. Mert eredményekről, megnyugtató következtetésekről nem hallani. Miért is lehetne, hisz már a több esztendeje született megállapítások meglehetősen lesújtóak voltak. S egyszer sem említik, hogy azóta – vagy bármikor – legalább állapotmegőrző karbantartás folyt volna a régi terv valaha megvalósult építményein. Ráadásul „az ukrán Környezetvédelmi Minisztérium egyik felelős munkatársa egy informális beszélgetésben elmondta, hogy Magyarország elmulasztott egy határidőt, és nem jelezte időben (idejében-tszj), hogy a jelenleg zajló eljárásban részt kívánna venni”-írja például a 24.hu. Vagyis, ha ez igaz, a magyarok még azt a lehetőséget is elmulasztották, hogy az esetleges, de nyilvánvaló, országunkat fenyegető műszaki hiányosság ellen érdemben, eredménnyel tiltakozzanak.

Igaz, hasonló hírek nem számítanak kivételesnek a média világában, s korántsem biztos, hogy valóra válnak a benne jelzett szándékok. Ez a szándék mindenesetre jó másfél évtizedes. A legutóbbit újrakezdést az orosz-ukrán háború hiúsította meg, hisz az eredeti tendert ott szintén az oroszok (a Rosszatom leányvállalata) nyerték meg. Ami tény, a létesítmény mára vonatkozó leírása során több, részben más országbeli szervezet, hatóság a fentebb jelezni próbált hiányosságokat állapította meg.

Ha az ukrán beruházók, az építők s általában az építkezés megkésett folytatói nem hajtanak végre radikális változásokat, ragaszkodnak álláspontjukhoz, és súlyos hiányosságokat mutató, mostani állagában hagyják három évtizede megkezdett létesítményeiket.. Nos, akkor nagyon időszerű lesz elgondolkodnunk azon, hogy tényleg Isten kezében vagyunk-e. Vagy valaki egészen másokéban.