Minapi hír volt a sportlapban, hogy a nyíregyházi Szpari edzőmeccsen verte az arab emirségekbeli Al-Ittihadot (2-1). Aki még emlékszik rá, egy bizonyos Dzsudzsák Balázs is ott játszik 2018 óta – már nem a szabolcsiaknál, hanem olajországban.

Tudom jól, egy felkészülési meccsen bármi az eredmény, a fő feladat, hogy gyakoroljon a csapat, összerakja szezonbeli játékát, ráhangolódjon és belerázódjon a későbbi kemény menetelésbe. Ám ez akkor is érdekes sztori. Annak idején Dzsudzsák gyakorlatilag magát sértve érezvén említette többször is – sőt voltak a sajtóban is megmondók, akik védték őt -, hogy igazából senkinek semmi köze hozzá, hová igazol. Amúgy meg, ja..

Szóval hiába jöttek a fanyalgó hangok, hogy egy ilyen tehetségű magyar labdarúgó talán Hollandia (PSV) után nem kellett volna, hogy leértékelje saját magát ereje teljében, sőt még fejlődőképes korában. S csakis a pénzt szem előtt tartva döntsön (vagy a menedzsere építette bele elméjébe ezeket a választásokat, a nyírlugosi egyszerű srác pedig belepistult a felületes értéktelenségbe, ami azonban csillogó és jövedelmező volt).

Jött karrierje oroszországi, török, majd arab időszaka. „Jobbnál jobb” csapatokhoz sikerült igazolnia. Orosz maffiás területen, majd török hol dobogós, hol kiesőjelölt csapatnál, aztán az arab dollárhegyek tövében szaladgált a labda után. A mai napig.

Erre most hazatér Magyarországra – igaz, pályára nem lép -, hogy a hazai NB2 középcsapata, a Nyíregyháza legyűrje arab együttesét.

Miért érdekes ez? Mert messziről jött ember mondhat akármit – tartja a mondás. Szóval lehet kozmetikázni a dolgokat, ám ilyenkor kiderül, mit ér egy arab bajnokság. Az igen alacsony színvonalú magyar NB2 szintjét üti meg maximum. Szóval, ha még egyszer valaki megvédi Balázst, amiért eladta lelkét annak idején (imádtam nézni a játékát még Hollandiában), arra csúnyán fogok nézni. Főleg úgy, hogy a pénz és a szakma együtt megvan sok-sok más együttesnél, vagyis ha nem is ilyen összegeket, de egy átlag magyarhoz képest még mindig irreálisan magas jövedelmet tudhatott volna magáénak, ha esetleg egy nívósabb gárdához igazol, s így minden értelemben példaképpé válhatott volna.

Hogy miért fáj ez nekem? Nem fáj. Csak a mai Magyarország értékvesztett társadalmi viszonyaiban igen is lényeges, hogy egy ismert közéleti személyiség mit sugároz a köznép felé. Jelen esetben Dzsudzsák Balázs azt, hogy csakis önmagaddal foglalkozz, minden más le van tojva, még a szakmai előremenetel is – s lám, hányszor találkozom ezzel mindennapi beszélgetéseim során, hogy bizony a magyarok jelentős része épp ezt vallja magáénak. Mindegy, hogy hogyan, csak maradj talpon!

Közösségi élet és közösségi tevékenységek építése valahol lent a béka segge alatt, mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud. Sütögesse maga pecsenyéjét, ha képes rá. Oldja meg. Kis túlzással a módszerek sem számítanak, sőt sokan vélhetően még büszkék is arra, hogy például honi politikusaink, üzletembereink jelentős része milyen „ravaszul” tud harácsolni, egyéni vagy maximum saját családját felemelő karriert építeni.

Bármi áron és módon.

Ám sokak szemében ez csak a magyar fineszesség mintapéldája.

Szerintem meg szomorú dolog.

Ja, hogy legyen egy kis debreceni átkötés is a végére: amúgy a DVSC, Dzsudzsák egykori csapata, a minapi 3-0-s hazai EL-sikere után egy nappal a szintén második vonalas Békéscsabától kapott ki egy változatos, szoros edzőmeccsen. Igaz, a Loki trénere azokat játszatta, akik nem kaptak szerepet az albánok ellen vagy csak keveset voltak a pályán.