A Fehér éjszakák műfaját tekintve horror-dráma, misztikus film, ám ez az alkotás talán egyik hagyományos műfaji kategóriába sem sorolható be. A film ugyanis a legkevésbé sem idézi a klasszikus hollywoodi filmek struktúráját. Mai néző számára kifejezetten lassúnak tűnhet a tempó a maga 140 perces játékidejével, ám ennek ellenére talán egyetlen perc sincs, ami feleslegesnek mondható benne.

Nincs felesleges párbeszéd, nincsenek látványos jelenetek, csak minden egyszerűen megtörténik. Ez a film a maga nemében egészen új és zseniális látásmódot ad. Minden a helyén van. Ám ettől függetlenül meg kell említenem, hogy nem mindenkinek fog tetszeni, vannak benne igazán nehéz pillanatok. Merész pillanatok és csodaszép felvételek. A film gyönyörűen mutat rá arra, hogy nem feltétlenül szükséges szétbombázni a nézőit nagyszerű látványelemekkel. Annyit mutat, amennyit szükséges, egy kicsivel sem többet, és egy kicsivel sem kevesebbet.

A rendező Ari Aster előző filmje az Örökség volt, nyilván ez vonz be sok embert a moziba, de azt biztosan állíthatom, hogy nem egészen azt kapja a néző, amit az előzetes sejtet. Persze azt sem lehet rá mondani, hogy hazudik, de a film sokkal több, sokkal megbotránkoztatóbb és sokkal összetettebb annál, amit elvárnánk tőle. A történet arról szól, hogy a főhősnő Dani hogyan próbálja megélni, feldolgozni az őt ért tragédiákat/traumákat. Az ő barátja Christian, aki felajánlja neki, hogy elutazhat vele és barátaival egy svéd fesztiválra. A fiúknak ez azért fontos, mert antropológusok, és a doktori disszertációjukhoz gyűjtenek anyagot. Dani pedig hát gyógyulni próbál, és javítani egyébként igencsak labilis lábakon álló kapcsolatán. Így a kiscsapat elutazik a fesztiválra, s egy kis közösség életét, szertartásait figyelik meg.

A film végig ebben tart minket, a kisközösség vagy „kommuna” életét meséli el. A felvételek nagyon pontosan rímelnek a történésekre, túlnyomó többségben ugyanis csak nagyon szűk képeket láthatunk, egy-két kivételtől eltekintve teljesen nélkülözik a nagy totálokat. Ez a megoldás nézőként iszonyatosan nyomasztó, és hiába a lassú tempó, a film kivitelezése úgy beszorítja történetbe, a kisközösségbe az embereket, hogy nem lehet ráunni. Nem altat el, annyira összpontosítja az operatőri munka a figyelmünket, hogy van olyan jelenet, ahol legszívesebben nem néznénk oda, ám ezek a megoldások nem engedik szabadon a tekintetet.

A karaktereket szépen felvezeti, bemutatja, ám valahogy mégsem tudunk azonosulni egyikükkel sem, egyszerűen nem ez a Fehér éjszakák célja. Nem egy tipikus horrorfilmről beszélünk, talán nem is horrorfilmről. Attól zseniális ez az egész, hogy nem igazán tudod beszorítani egy műfajba. Végig csak világos képek vannak, nem ijesztgetnek minket, csak megtörténnek a dolgok, amit muszáj végignézni. Ugyanakkor vannak benne drámai, iszonytató jelenetek, talán gusztustalanok is – ám ezen jelzők egyikét sem lehet ráaggatni a filmre. Minden egyes kép olyan szépen van megkomponálva, hogy félelem helyett rácsodálkozik az ember, olyan abjekt képeket kapunk, amelyek nehezen leírhatók, befogadhatók. Összességében az egész filmet utáljuk és imádjuk, vannak olyan részek, ahol legszívesebben kirohannánk a vetítőteremből, valamiért mégsem tesszük.

Itt kéne leírnom, hogy ajánlom-e a filmet bárkinek, s ha igen, kinek, s ha nem, miért nem. Olyan furcsa, paradox az egész történet, hogy nehéz erre választ adni. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a barátnőmnek, akit magammal hívtam, nem tudtam, hogy azt mondjam: „szívesen” vagy „bocsánat”. Mély gondolatokat ébreszt, s utána mindenkinek szüksége lesz egyperces néma csöndre, fel kell dolgozni a látottakat, nem popcorn-mozi, nem ijesztgetős horror. Minden a helyén van, de nem is nagyon tudom és akarom mihez hasonlítani. Talán csak annyit tudok javasolni, hogy nézze meg, aki tud kellően nyitott lenni. Nézze meg, de csak saját felelősségére!