Aktuális hír most a magyar (sport)sajtóban, hogy Rasovszky Kristóf, aki 5 kilométeren világbajnok lett nyílt vízi úszásban, később a tök utolsó, a vb-re saját pénzén a verseny napjának hajnalán elutazó szudáni srác nyakába akasztotta az aranyérmét, mondván: ő is bajnok.

Első lelkesülésem után elgondolkoztam azon, hogy mégis milyen üzenete van e nemes cselekedetnek, s egyáltalán kikre lehet hatással.

Kapásból szívesen hinném azt ugyanis, hogy bárki hallja a sztorit, megmelegszik a lelke, és ha csak egy picikét is, de jobb ember lesz belőle ennek hatására. Ám vélhetően naiv lennék, ha ezt gondolnám.

Magamat tűrhető emberismerőnek vélem, és ebből az jön le, hogy a vér nem válik vízzé Magyarországon.

Elsősorban ugyanis, gyanítom, azok kapnak pozitív töltetet ettől a tettől, akikkel egyébként sincs különösebb baj. Ám akik, mondjuk, egész életüket végiglopták – kis tételben vagy professzionális módon, akár országos szinten -, sajnos kizárt, hogy Rasovszky Kristóf után fejüket leszegve elszaladnak gyónni, majd szétosztják ki tudja hogy szerzett vagyonukat. Miért tennék? Saját szemükben az már nem is bűn, ahogy élnek, rég megmagyarázták önmaguknak, hogy ez végül is nem rossz, sőt valahol jó. Emellett még ha meg is érinti őket a magyar úszóklasszis esete, azt az ingerküszöböt nem fogja átlépni náluk, hogy tettekre sarkallja őket. S ez nem kishitűség részemről, csak tapasztalat és logika. Akinek a bűn az élete részévé vált, esetleg saját pátriáján belül jótékonykodik – már amennyire ez karitatív cselekedetnek számít -, vagy esetleg nagyobb körben is, ha például annak jó sajtója révén mégis csak nyer vele. Ám ez a spontán jövő jó tett, amit Rasovszky művelt, túl nagy lelket feltételez ahhoz, hogy egy lelketlen ember is a közelébe érjen.

Ellenben a jó példa nagyon is hathat azokra az emberekre, akik kicsiben hasonlókat tesznek nap mint nap. Ők azok, akik nem rúgnak bele a hajléktalanba, amikor elmennek mellette, sőt esetleg valami baksist is odacsúsztatnak neki. S ők azok, akik nem teszik el a fölös visszajárót, hanem visszaadják, ha a pénztáros saját magát becsapva elszámolja a pénzt. S ők azok, akiknek nem áll még csak szándékában sem sok-sok ezer vagy millió ember kárára gazdagodni a köz pénzéből. Nevezhetjük őket balekoknak vagy jó embereknek is – hozzáállás kérdése.

Viszont ezek a hétköznapi hősök – legyünk patetikusak kicsit – sem úgy élik meg szerintem ezt a Rasovszky-sztorit, hogy most akkor még rátesznek egy lapáttal, és adakozáshegyeket hordanak össze. Hanem a mindennapok nyűgjei, problémái közepette ettől a felemelő történettől nyernek egy kis hitet a hasonló folytatásra. Arra, hogy ne váljon belőlük is rossz ember, még ha netán meg is fordult a fejükben, hogy a könnyebb utat válasszák. Magyarán nem további tettekre ösztönöz a magyar és a szudáni fiú közös fotója, s az, amikor elolvassuk, mi történt, hanem csak tovább erősítheti a gerincet, a tartást.

A gondolatmenetet tovább víve, azt hiszem, hogy Magyarországon sajnálatos módon jelenleg azokhoz lehet érdemben szólni, akik egyébként is a helyes úton járnak, míg a tévelygők nehezen vagy sehogy sem elérhetők. Utóbbiak egy országon belüli külön világban élnek. Hozzájuk nem ér el szó és tett. Saját nyelvezetüket használják arra, hogy direkt ne értsék, amit az igazak mondanak, és saját eszmerendszerüket és értékrendjüket helyezve az általánosan elfogadottak fölé érik el, hogy a valóság irányában ne csak süketek és vakok legyenek, de a többség számára érinthetetlenek is lehessenek.